Túl a csúcson – Red Hot Chili Peppers

Napra pontosan öt évvel a legutóbbi bécsi koncertjük után, és éppen aznap, amikor a zenekar (hivatalosan) megtudta, hogy beiktatják őket a Rock and Roll Hall of Fame-be, a Red Hot Chili Peppers újra a Stadthalléban lépett fel. A Wan2 pedig újra megnézte őket.
Idő: 2011. december 7.
Hely: Bécs, Stadthalle
Jegyár: 60-70 euró
Nézőszám: 16000
A zenekar honlapjának blogján Flea jelentette be, hogy a Red Hot Chili Pepperst beiktatják a Rock and Roll Hall of Fame-be (nem mellesleg a Beastie Boys és a Guns N’ Roses mellett), és elmondta, hogy ugyan általában nem szokott maga alá csinálni egy-egy hasonló díj vagy elismerés kapcsán, ez azért megmelengette a szívét. Anthony Kiedis is hasonlóképp nyilatkozott a rollingstone.comnak, és elmondta, hogy apja sírt, amikor megtudta tőle a hírt, valamint azt, hogy ő is elérzékenyült, főleg, amikor az jutott eszébe, hogy ezzel néhai gitárosuk és örök barátjuk, Hillel Slovak is elnyeri méltó helyét a halhatatlanok közt. Azt nem tudta megmondani, vajon John Frusciante elmegy-e az eseményre, mert mostanában nem beszéltek egymással, de azt sietve hozzátette, hogy az új gitáros, Josh Klinghoffer remekül teljesít élőben is, sőt „estéről estére jobb lesz”. Mivel hármukat, Chadet, Flea-t és Anthonyt már jól ismerjük, a kérdés az volt, hogy csak nekik vált be Josh, vagy nekünk, megrögzött John Frusciante rajongóknak is be fog-e vajon.

Mintha csak egy nagy színházterembe nem pedig egy rock koncertre érkeznénk, az egyenruhás jegykezelő nénik és bácsik úgy tessékelnek be minket a helyünkre az arénába, ahol a türelmes és fegyelmezett osztrák közönség épp türelmetlenkedni kezdene, amikor a zenekar 9 óra előtt öt perccel színpadra lép, és egy rövid intro után belekezd – természetesen az új lemez, az I’m With You nyitószámába – a Monarchy Of Rosesba. Flea már most félmeztelen, nadrágja bal szára térdtől lefelé hiányzik, a lábán rózsaszín (sárga csíkos) Puma cipő, Josh fekete bő gatyát és fekete inget visel, Anthonyn OFF feliratú baseball sapka és hosszú, fekete frakkszerű kabát van, Chaden pedig egy komplett dobfelszerelés. A nyitány fergeteges: az amúgy is pörgős nyitódalt egy két perces, lüktető, pszichedelikus, rendezetten kaotikus felvezetés előzi meg, Anthony úgy szólal meg, mint egy visszhangosított ufó, Flea a szám nagy része alatt előre hajolva játszik, Klinghofferen pedig látszik, tudja, hogy a Red Hot Chili Peppersben van, ahol a mozgás alapkövetelmény, be is mozogja a fél színpadot, talán még egy kicsit sok is a lelkesedés. A Dani California alatt is őt figyeljük, és kicsit tudathasadásos, hogy ha becsukjuk a szemünket, mintha Frusciante-ét hallanánk: a magas hangon előadott vokál és a szóló is egy az egyben az övé, és bár a mozgása is emlékeztet rá helyenként, idővel kiderül: mégsem egy Frusciante klónról van szó. Annak ellenére, hogy miként Frusciante is mindig előállt egy-egy adekvát szóló darabbal, Klinghoffer itt az Ultravox Vienna című számából adott elő egy-két sort.

Hálátlan szerep Frusciante helyére lépni: ha utánozza az a baj, ha eltér attól, ahogy ő játszott, akkor meg az. Klinghoffer játéka nem annyira nagyszabású vagy nagy ívű, nem annyira ihletett és „gurgulázó” és gördülékeny és funky, mint Frusciantéé, de igazából hozza, amit kell, sőt, az igazság az, hogy igen jól játszik, és az a minimális hiányérzet, amit érzünk, nem az ő számlájára írandó, hanem Frusciantéére – hogy nincs itt.

Kilenc óra nulla nyolc perckor Anthonyról lekerül a póló, amitől nemcsak a nők, a férfiak is elalélnak: hogy 49 évesen (ami rock n’ roll években számolva 96) hogy tud így kinézni, ugyanakkora talány, mint az, Ozzy hogy talál be egyedül a WC-re. A kissé bugyuta Charlie-t is egy remek intró vezeti fel. A hosszúra nyújtott számkezdések illetve befejezések vagy a külön bejáratú, két-három-négy perces jammelések a Stadium Arcadium turné alatt váltak végérvényesen a műsor részévé, és ezek a félig megírt imprók nemhogy hozzátesznek a koncerthez, hanem olykor-olykor nagyobb katarzist adnak, mint egy-egy dal. Ami persze nem azért van, mert a számok szarok, hanem azért, mert így, kvázi bónuszként, még inkább kiélvezhetjük azt, hogy mennyire jó zenészek is ők. (Klinghoffer egyébként a jammelések alatt is igazolja, hogy nem véletlenül vették fel ebbe a zenekarba.)

Flea az Around The World előtt jelenti be, hogy felvételt nyertek a Rock And Roll Hall of Fame-be, és, hogy mennyire örül a hírnek, majd hozzáteszi: „és még mindig kemény a seggünk”, majd egy olyan basszusszólóba kezd, hogy azzal egy űrrepülőt fel lehetne küldeni az űrbe. Az Around The World alatt már teljesen biztos, hogy Anthony lábával valami nem stimmel: leginkább csak imitálja a mozgást. A szuperőrült, vadállati, hátraszaltós akrobata mutatványokkal, mikrofon állványon támaszkodó repkedéssel megspékelt színpadi mozgás már egy ideje a múlté, amit persze hajlott korára való tekintettel el is nézünk neki, de most jóval visszafogottabb, mint lenni szokott. Aztán a koncert után egy jól értesült kollegától megtudom, hogy a Rolling Stone-nak elmondta: a turné ugyan jól megy, csak ő nem annyira: a vádlijában elszakadt egy izom, és az egyik lábujja eltört. Ehhez képest, mondjuk, egészen jól mozog.

Egy remek Flea-Klinghoffer összjáték után valamelyikük elrontja az Otherside belépőjét, aminek semmi jelentősége, a teljes teltház egyszerre üvölti, hogy „How long how long will I slide, Separate my side”, és teljesen olyan az élmény, mint amikor az ember egy rock koncerten van. Épp felmerülne, hogy nem viszik túlzásba az új lemez promótálását, amikor megszólal a Look Around, ami tökéletesen simul a repertoárba, Flea pedig tökéletesen hozza a formáját: ebben a pillanatban épp térdel a bal lábán, a jobbal meg veri az ütemet. A Parallel Universe végén, amikor elszabadul a szám, és felszáll a zenekar, sajnos megint hiányzik Anthony, aki ehhez nem tud pluszban „testileg” hozzátenni, csak mászkál le-föl a színpadon, a Hard To Concentrate viszont annyira szép és annyira intim és Klinghoffer is olyan szépen játszik alatta, hogy ezt hamar elfelejtjük, főleg, hogy az emocionális csúcspont után mindjárt jön az első vizuális csúcspont is.

A színpadkép pazar: a háttérben egy hatalmas LED-fal, a színpad fölött pedig hét kisebb lóg, amiken hol a zenekart, hol illusztrációkat látunk. A Universally Speaking alatt például aranysárgában úszó kaliforniai pálmafákat, és felváltva a zenekart, akiknek annyira jól áll ez a gyönyörű mély sárga szín, ami beborítja a fél termet, hogy egy-két percre átcsúszunk velük egy kozmikus kaliforniai naplementébe. Különösen Flea mutat jól a zöld hajával, aki annyira ikonikus, hogy ikonikusabb már nem is lehetne. Neki egyszerűen a 100 dollároson a helye. Aztán egy geg is helyet kap: Flea héliumos lufi hangon elhadar valamit, majd belekezdenek egy korai szerzeménybe, a nagyon ritkán hallható American Ghost Dance-be, ami alatt Anthony beat-boxol, Flea pedig basszus-lávát folyat a színpadra, de ez inkább csak egy vicces közjáték, majd az Adventures Of Raindance Maggie elején lenyílnak a kivetítők, mint a roló, és folytatódik a vizuál-orgia: előbb piros fényben úsznak, később gyönyörű kék esőfelhők alatt játsszák az új lemez első slágerét, aminek a végén Anthony esőtánc helyett valami retardált indiántáncot jár. Majd újabb poén: Flea pofon-szólója következik: nyitott száját a mikrofonhoz közel tartva arcát csapkodja, de csak azért, mert ő ezt is megteheti, hisz azért is szeretjük, mert ő a világ egyik legjobban fizetett, legtehetségesebb mókamikije. „Sex is the most beautiful thing” (a szex a legszebb dolog a világon) – mondja utána, utalva arra, hogy milyen jó csajok állnak az első sorokban, mire Anthony: „Nem tudom, mi van vele, régóta nem láttam ilyennek. Általában teljesen visszafogott srác, de most tökre be van pörögve.” Aztán még megjegyzi, hogy ha (a lányok) szeretnék levenni a pólójukat, hogy a következő szám alatt a fejük felett pörgethessék, nyugodtan tegyék meg, majd belekezdenek a Higher Groundba, és – újabb csúcspont, ezúttal hangulatilag – egyszerűen szétrobban a Stadthalle. Le is kerülnek a pólók, de csak a fiúkról.

Az Under The Bridge-et természetesen megint mindenki énekli, de ennél sokkal meglepőbb és katartikusabb, hogy az új lemez negédes refrénű, de mozgalmas Goodbye Hooray című számát az albumhoz képest – kis túlzással – thrash metálban adják elő. Mondhatnánk azt is, hogy szétvetette a számot az energia, de inkább azt mondjuk: egyszerűen odabaszott. Nyilván az I’m With You kicsit szoftosabb hangzása miatt olyan meglepő, hogy ilyen jól illeszkednek az új számok a régiek közé, és így élőben sokkal meggyőzőbbek.

Egy csodálatos intró után aztán újabb vizuál-desszertet kapunk: a Californication alatt színes kapszulák lebegnek a kivetítőkön, rajtuk feliratok: eternal youth (örök fiatalság), happiness (boldogság), confidence (magabiztosság), és pont annyira vagyunk elvarázsolva, mintha mindhármat egyszerre kaptuk volna be. És még mindig nincs vége. Flea egy újabb brutál basszusszólót vág le a By The Way előtt, amire most már végleg összeállnak az energiák a házban: az osztrákok nem bírják tovább, megfeledkeznek arról, hogy osztrákok, és teljesen átadják magukat a fékezhetetlenül előadott zárótételnek.

A ráadás egy experimentális őrültködéssel kezdődik, amiben a főszerep ezúttal Chadé és Mauro (Refoscoé), a kongásé, aki egy egészen elmebeteg, fenyőfa alakú dobszerkezeten (is) játszik. A brazil ritmusáradatból átfolyik az intro egy pszichedelikus lüktetésű grandiózus rockfolyamba, amiből aztán kibontakozik a Can’t Stop, és már majdnem mindenki állva tombol a teremben. Mostantól már nem koncert, ünnep zajlik, amit érzelmileg még mindig meg tudnak fejelni az új lemez legszívszorítóbb dalával, a Meet Me At The Cornerrel. A dal bár egy lassú, halk darab, annyira erős, annyira megható, hogy még egy tizenhatezres arénában is meg tud maradni intimnek. Melodramaturgiailag részemről itt is befejeződhetett volna a koncert, de ők inkább vigadva mint sírva akarnak búcsúzni, és miután egy magyar rajongónak kiszólt valamit Anthony (sajnos nem értettem pontosan, mit, de egy hevenyészett ígéret volt benne arról, hogy egyszer majd még eljönnek Magyarországra), belecsapnak még a Give It Awaybe, ami igazán rendes tőlük, tekintve, hányszor nyilatkozták, hogy már nem mindig tudják ugyanazzal a hatásfokkal előadni, mint húsz évvel ezelőtt. Itt a hatásfokkal nincs baj, tisztességesen elnyomják, a közönség pedig tisztességesen tombol rá, sőt, a végén, a már-már szokásosnak mondható, ám koncertzárónak mégis szokatlan utolsó eszement jammelés alatt még két mosh pit is kialakul lent a színpad előtt, ami odaát a szomszédban igen ritka látvány.

A közel két órás, végül is kifogástalan koncert után rögtön szárnyra kapott a hír, hogy a Chili Peppers jövő nyáron fellép Magyarországon, de sajnos azóta kiderült: ez nem igaz. Azonban augusztus 27-én Prágában, 29-én pedig Zágrábban lesznek, úgyhogy aki erről lemaradt, tudja, hol a helye. Mert ezt a zenekart még mindig érdemes megnézni. A Red Hot Chili Peppers ugyan túl van már a csúcson, viszont ott is marad.

Szöveg: Pritz Péter

Címkék:,
Wan2 | 2011-december-12, 19:45
Facebook Kommentfal