Tanz Metal Show Über Alles – Rammstein

A bunkeregyszerűségű ütős riffeket egy kis sörpuccs-rockkal és ipari metallal ötvöző Rammstein évente átlagosan egyszer legázolja Kelet-Európát. Így történt ez most is.
A germán horda előzenekarának lenni olyan, mint kétfrontos háborút vívni: reménytelen. Az egyik oldalon a Rammsteinra kiéhezett tömeg, a másikon az überelhetetlen show-val felvértezett főzenekar. A stockholmi Deathstars még csak kísérletet sem tett a kitörésre, és vérszegény, mondhatni modoros műsort adott – muszájból. A kései Marilyn Manson legharmatosabb pillanatait idéző dallamvilágukat egy Andrew Eldritch (Sisters of Mercy) és Dani Filth (Cradle of Filth) hangját ötvöző, csámpás énekessel próbálják érdekessé tenni, de nem sok eredménnyel. Az alapkoncepció nem rossz ugyan, csak a tehetség, a karizma, és a bátorság hiányzik belőlük. Pont azok a jellemzők, amelyekkel a Rammstein büszkélkedhet.

A Rammstein zenei gyökerei nyilvánvalóak: a szlovén Laibach, a német Die Krupps és az amerikai Ministry stílusjegyei mind felfedezhetőek a dallamvilágában. Koncertjeikre azonban elsősorban a show miatt jár az ember, hiszen a Rammstein sokkal inkább a látványról, semmint a melódiákról szól. Ez mindjárt a hatásvadász bevonulásukban is megmutatkozott. A zenekar a tömegen keresztül vágva, fáklyákkal és két zászlóval (egy magyar és egy Rammstein zászlóval) vonult be. Meg kell hagyni, értenek a tömegek nyelvén, hiszen erre a komplett karzat egy emberként állt fel, abban a pillanatban, hogy megjelentek. És többet nem is ült vissza senki, csak pár nyugdíjas és újságíró, ami már csak azért is ritka, mert az ülőhelyek ilyen renitenseit le szokták ültetni. De több ezer kigúvadt szemű, üvöltő embert mégsem lehet egyenként megkérni, hogy legyen már olyan szíves és foglaljon helyet. Mindez jól tükrözi a németek magyar rajongótáborának elhivatottságát, és azt, hogy mennyire várták az újabb látogatásukat. A gőzfúvókkal felszerelt ipari lépcsőn a közönség feje felett a színpadra vonulva, a zenekar kitűzte a zászlókat, kétoldalt hatalmas vastálakban máglyákat gyújtottak, majd belevágtak a „Sonne” című számukba. Ami pedig ezután következett, felért Sztálingrád ostromával két órába sűrítve.

A masírozós zene és a drámai előadások az emberi pszichére hatnak, megigézik a nézőt, és közben a zenekar (öniróniát nem nélkülözve) előcsalogatja a kollektív tudatalatti csordaszellemét. Ezzel kellemetlen határokat feszegetnek, már-már valami annektálni való ország után nézne az ember, amikor megérzi a rock’n’roll svindli szagát. Az Arénában is mindenkit beszippantott a cirkuszi műsor varázsa. Az show-elemek javát már láttuk, de valljuk, be: nem lehet betelni velük. Arcra szerelt lángszóró, égő gitárok, szikravető íj, felgyújtott mikrofonok, megsütött szintetizátoros, a tömeg fölé lőtt tűzijáték – a Rammstein mindent bevetett, amitől tátva marad az átlagos halandó szája, a helyszínen szolgálatot teljesítő derék tűzoltókat pedig leveri a víz. A lángcsóvák amúgy is sűrűn felcsaptak itt-ott a színpad különböző pontjain, így abszolút megértettem a zenészeket, hogy leginkább egyhelyben álltak – egy rossz lépés balra vagy jobbra, és csak egy marék hamu marad utánuk. A legszórakoztatóbb figura Christian Lorenz, a nyüzüge szintetizátoros, aki szokás szerint végig szívott: hol talpig flitterben kellett ropnia, hol egy üstben kellett ülnie, miközben alágyújtottak, hol análisan inzultálta az énekes, hol a tömegen kellett szörfölnie egy gumicsónakban, de a köztes időkben is futógépen kellett szintiznie. Ő azonban láthatóan élvezte az egészet – nyilván a sok szadista között ő a mazochista a csapatban. A figyelem középpontjában természetesen a szuggesztív kiállású, beteges hangú Til állt, egy igazi bukott hentes, aki az „Engel” alatt például szárnyakat kapott, amelyek nem túl váratlan módon idővel lángra kaptak. Az ex-olimpiai úszó gyakorló piromán őrült, maga az állatias ösztönök megtestesítője, akinek még a lélegzetvétele is erőszakosnak hat. Egyébként kulcsfontosságú, milyen megdöbbentően erőteljes párost tud alkotni a nyers ipari metal és a lánctalpszerű német nyelv pergetős alkalmazása – Lindemann rá is játszik alaposan, persze gyermeki ártatlansággal. Mindez gyönyörűen beleágyazódik a letaglózó showba, amely a korábbiakhoz képest azért egy hangyányit lájtosabb volt (mármint önmagukhoz képest), de végül is mindegy, hogy egy Tigris, vagy egy T34-es tank gázol el minket, ugyanúgy palacsintává lapít.

A legjelentősebb újítás az volt, hogy az Aréna közepén állt egy miniszínpad is, amelyre átvonulva még közelebb kerülhettek a nézőkhöz, elsősorban a kettéválasztott küzdőtér olcsóbb felén állókhoz. Először azt gondoltuk, hogy ezt a szociális érzékenységük miatt teszik, amikor azonban felhangzott a „Bück Dich” című örökzöldjük, világossá vált, hogy a cél valójában az, hogy a vizet kilövellő műpéniszével Lindemann minél több embert lelocsolhasson. A setlist magától értetődően a Rammstein legjobb számaiból állt, hiszen a csapat a Made in Germany válogatásalbumát népszerűsíti éppen. És ha valamiben, hát masírozós brutálhimnuszban nem szenved hiányt a berlini elit-kommandó. Lehengerlő zombi-show, földbe döngölő számok, égő hússzag – igazi blitzkrieg volt.

Fotó: Lékó Tamás
Szöveg: Dudich Ákos

Címkék:,
Wan2 | 2011-november-15, 0:46
Facebook Kommentfal