Rettenetes emberek

Itt van három kemény férfi, akik már annyi hülységet csináltak életükben, hogy egy és esetleg még egy bőven belefér. A baj csak az, hogy Ozzy Osbourne, Glenn Danzig és Scott Weiland már régen túl van azon, hogy a hülyeségnél lényegesen kisebb vegyértékű tréfát is megengedjen magának – legalábbis a nyilvánosság előtt.
★★ ½
Ozzy Osbourne
Scream
Sony
49 perc 11 szám
★★
Danzig
Deth Red Sabaoth
Evilive/The End
52 perc 11 szám
★★★ ½
Stone Temple Pilots
Stone Temple Pilots
Atlantic/Warner
54 perc 12+4 szám
Akár a fontossági, akár az elhalálozási sorrendet követjük, a sereg élén a nagy és tökéletesen megfiatalodott Ozzy Osbourne halad, aki a Scream album borítóján a Berlin felett az égből származó kellék-angyalszárnyakat visel, a hófehér tollak szépen átsejlenek a hollófekete zászlón, amivel a Művész valamiféle egyensúlyt fogalmaz meg, miközben jobb karjával mutatja a támadás irányát. A hátsó borítón Ozzy háttal áll, a fekete zászló immáron a jobbjában, ennek nyilván semmi értelme nincs. Lényegesen tudatosabbnak, szervezettebbnek tűnik a tartalom, ami a hírekkel ellentétben nem a Blizzard Of Ozhoz és a Bark at The Moonhoz áll közel, hanem a Eclipse típusú filmek világához: a bookletben a szentimentális művész a csatából megtért, kicsit fáradt Edward Cullen is lehetne. Az Ozzy brand van olyan erős, hogy ezzel a kommunikációval akár egy új közönséget is bekapcsolhat a játékba, de előbb nézzük, mit ígér a már meglévőnek. Egy még élő, nem teljesen süket Ozzy fan Ozzytól sötét, kirobbanó és fenyegetően gonosz lemezt akar, persze a showbiz tisztázott játékszabályai szerint. A szabályok elég jól le lettek fektetve, és Ozzynak nemcsak a Black Sabbath ment jól, hanem a szólókorszakának első fejezete, aztán jól állt neki a bársonyba tekert rosszindulat is – a No More Tears alighanem pályafutása egyik csúcspontja. Az Én, Ozzy című könyvben van egy rész, amikor Ozzy elég sok ember előtt egy Mötley taggal versenythúgyoz egy téren, aztán négykézlábra ereszkedve felnyalja előbb a saját vizeletét, majd miután a Mötley-arc is előveszi a pöcsét, spriccel egy nagyot, ám nem akarja eltisztítani a sajátját, Ozzy azt is feltakarítja a nyelvével. Szerintem Scott Weilandnak és Glenn Danzignak egyaránt voltak pillanatai, amikor ugyanezt megcsinálták volna, de ez csak egy kis kitérő volt annak illusztrálására, hogy tulajdonképpen ők is ebbe a társaságba tartoznak. Ezek az idők meg elmúltak egyébként, és éppen most hiába állapította meg egy egész kutatócsoport Ozzyról, hogy a porhüvelye sokkal jobb állapotban van, mint arra bárki is számított, ha agysebész is megvizsgálja, ő mást mondott volna. Az első slágernek szánt Let Me Hear You Scream klipje jól mutatja azokat a változtatásokat, amelyek a már nem annyira acélos Black Rainhez képest is feltűnőek. A legjobb persze még mindig maga Ozzy, akinek a feltűnése általában vicces, de minden más benne látható rég kiment a divatból. A Let Me Hear You Scream annyira jellemző dal, hogy elég lenne ezt az egyet meghallgatni, ez az egész lemez maga. Nagyon nem szívesen mondom, mert ez nem tény, csak feltételezés, hogy Ozzy legfeljebb az irányokat jelölte ki, Kevin Churko pedig egyszerűen összerakta a terméket azokból a kémcsövekből, aminek a tartalmát nem túl jó pillanatokban szedték le a művészről. Ozzynál nem nagyon szoktak konceptlemezről beszélni – valójában mindegyik az, hiszen a gonoszság tartja össze őket -, most azonban akár lehetne, annyira egysíkúak, egymásra hasonlítók és mechanikusan ismétlődőek a dalok. Nyilván sokat vitatkoznak majd azon is, miért távozott a zenekarból Ozzy második kedvenc gitárosa, Zakk Wylde, akinek Ozzy feltámasztásában talán fontos szerepe volt. Én például nem gondolom, hogy az áskálódó és Ozzyt már régóta remote controllal irányító Sharon van a háttérben, azt se, hogy turnén jobban illeszkedik a produkcióhoz Gus G. Azt viszont gondolom, mert hallom, hogy Gus G-nak nem a kreativitására volt szükség, mert általában Wylde-ot kopírozza, máskor pedig konvencionálisan játszik: ez nem jelenti azt, hogy rosszul, hanem azt, hogy a power metált csak szakszerűen és nem eredetien tolja. A zenekarnak új dobosa is van, de ő nem érdekes, ugyanis az album hangzása – akár számítógépen keletkezett, akár hangszerekkel játszották fel – a végterméket tekintve nem bivaly hangládára, hanem számítógép hangszóróra konfigurált.

Glenn Danzig, a gonosz erők másik nagy misztifikátora is már többször kipróbálta a számítógép nyújtotta előnyöket (Blackacidevil) de aztán rájött, hogy a savba mártott szellemeskedés nem az ő világa. Danzig is változtatást hajtott végre a zenekarán (visszatért Tommy Victor és a korábbi basszeros, SS Zing és vele van a Typo O ex dobosa, Johnny Kelly), az egész valahogy mégsem lobban lángra vagy húz le a mélybe. A Deth Red Sabaoth-ban nincs elég olvadó fém, nem elég intenzív, és ami a legnagyobb baj: nem elég gonosz. Danzig Evil Elvis karaktere két jó rock and roll zsánerből lett összegyúrva – hallgad meg a 4 vagy a Lucifuge című albumot -, ám az utóbbi időben Elvis lett a hangsúlyos, és azt kell mondani, bármekkora képtelenség, hogy Elvis teljesen hidegen hagy. A címek és a szövegek mindig viccesen primitívek voltak – és maradtak -, viszont régebben Danzig alatt a gitárok nem szóltak ennyire bluesosan (Hammer Of The Gods, Ju Ju Bone), és a szenvedés sem volt annyira demonstratív, mint a teljes Danzig-arzenált felvonultató dagályos Black Candy. A Left Hand Rise Above tűnik a lehetséges irányak, de mivel ez az album záródarabja, már minden olyan késő.

A Stone Temple Pilots tulajdonképpen már a megszületésével komoly ellenségeket szerzett magának. A grunge hívei Pearl Jam klónnak tartották, utálták Weiland kozmopolita biztonságát és az ezt váltó hisztérikus rohamait, a zenekart pedig egyszerűen nem tartották jónak. A STP lehet hogy nem volt hiteles, de jó zenekar volt, és a Cora-ral meg a Purple-lel megfelelően szolgálta ki azokat, akiknek a Pearl Jam túlságosan is természetes volt. A karrierjükön vannak felületi repedések (ezek megint Weilandtól és a herointól származnak), ez kilenc év eltűnéssel járt, ami most az ujraindulásra utaló Stone Temple Pilots nevet viselő albummal megszűnt. A kilenc év nem látszik a zenekaron, a STP készen áll arra, hogy újra arénákban játsszon. Oda valók a dalok is: az induló Between The lines, Take A Load Off, Huckleberry Crumble ideális koncertindító hármas, ráadásul a promóciónak is jót tesz. Weiland hangjának frissessége olyasmi lehet, mint Ozzy épen maradt múmiateste, nem fog rajta az idő: biztonságos témákat énekel, de ez nem baj, mert a lényeg mindig is a Hickory Dichtomyban elővezett affektálás volt. A lemez érdekes módon nem fárad el a kritikus középrész felé sem, sőt: itt jönnek a jó részek. A Dare If You Dare-ban Wiland úgy énekel, mint egy John Lennon, a refrén olyan, mintha McCartney is beszállna, a gitárok és a fender zongora himnikussá teszi – és egész biztos, hogy himnusz is lesz. A Cinnamonnal gyorsul, a Hazy daze-zel újabb lendületet kap, a Maverrel pedig a lemez akár befejezettnek tekinthető, de mégse, mert van négy teljesen felesleges bónusz.

Szöveg: L.N.T.

Címkék:
Wan2 | 2010-augusztus-1, 14:02
Facebook Kommentfal