Ott voltál? – A 22 legjobb magyarországi koncert

Vannak feledhetetlen pillanatok: a szüzesség elvesztése, az első házasság, a gyermekáldás, miegymás. Ám van, amikor hasonló katarzist jelent egy váratlanul, vagy akár vártan jól sikerült koncert is. A Wan2 összeszedte a 22 legfelejthetetlenebb önálló koncertet, amelyet nemzetközi sztárok nálunk adtak. Íme a lapszerkesztők emlékei.
Ki, Hol, Mikor?
Kasabian, Petőfi Csarnok, 2007. június 28.

Mi történt?
A Kasabian zenekar – mely nevét a Sharon Tate színésznő (rövid ideig Roman Polanski felesége) brutális meggyilkolásában sofőrként résztvevő Linda Kasabian után vette fel – erőteljesen elektronikus, helyenként dance-es alapokkal megtámogatott gitárzenéjével színre lépésük után egyből belopta magát a szakma és a brit gitárpop szokványos, középszerű megnyilvánulásai elől menekülő közönség szívébe. Aztán 2006-ban a következő Empire anyaggal már igazi rock’n’rollt szállítottak, előtérbe helyezve az élő hangszereket.


A nagy szemtanú

A Petőfi Csarnokban nem ők voltak a headlinerek, azaz a húzónevek a plakáton, mégis, aki ott és akkor hallotta őket, féltve őrzi ezt a pillanatot. A hiteles történet az Urban Legends blogon!
A nagy szemtanú A helyszínen egy mindössze ezer fős apró, de olyan lelkes magyar atommag sugárzott, akik miatt érdemes volt behangolni. Egyes szemtanúk látni vélték, hogy a srácok kis, ismeretlen eredetű kapszulát hajítottak a szájukba kezdéskor. Talán az izgalom… A Reason Is Treason, vagy a Shoot The Runner még a Pecsa hangzás ellenére is begerjesztette a testeket, a Cut Off kórusát is annyian próbáltuk harsogni velük, ahányan az első lemezt rongyosra hallgattuk. A Kasabian legénysége ebben az időszakban egy év alatt kb. két hét pihenőt kapott a menedzsmenttől, ami egy intenzív pszichoterápiás kurzushoz is karcsú, így nem csoda, ha helyenként kicsit rutin-estnek tűnhetett, amit előadtak, de azért voltak, akik nem hagyták leereszteni az ölükbe hullott brit rock’n’roll csemege ajándékkosarat.

Ki, Hol, Mikor?
The Church, Gödör Klub, 2006. május 26.

Mi történt?
A nyolcvanas évek végének ausztrál kult zenekara (mely kiadója, illetve saját erőfeszítése ellenére soha nem hódított meg szélesebb tömegeket) végre eljutott Magyarországra, Uninvited Like The Clouds című, aktuális albumuk népszerűsítése céljából. Ezzel igazából dupla mulasztást pótoltak, hiszen a fellépést már 2004-ben meghirdették, de akkor különböző okokból elmaradt. A The Church a Heaven Street Seven társaságában lépett fel, akikkel egy évvel később közös európai turnéra indultak.

A nagy szemtanú
A 2007-es bulival ellentétben a Church ekkor akusztikus programmal lépett fel, de olyan intenzitású koncertet adtak, hogy senkinek nem tűnt fel a torzítók hiánya. Legfeljebb az, hogy nekünk nincs egy ilyen szimpatikus, ötven körüli fazonokból álló zenekarunk, na, hát így jártunk. Az egymással nehezen kijövő, de a színpadon tökéletes összhangban működő zenészek mindegyik korszakból előadtak dalokat (melyek közül az egyikben a HS7-ből Jappán is közreműködött), a koncert után pedig azon merengtünk az éjszakai buszon, hogy remélhetőleg létezik egy párhuzamos dimenzió, ahol a U2 és az R.E.M. lép fel füstös kocsmákban, a The Church viszont stadionokat tölt meg.


Ki, Hol, Mikor?

Queen, Népstadion, 1986. július 27.

Mi történt?
Akik rendesen viselkedtek, akár Bécsben is megnézhették a Queen Magic Tourjának 26 előadása közül az egyiket: nem kellett hozzá más, csak 100 schilling, egy kék útlevél, és egy Zsiguli márkájú személygépkocsi. Hegedűs László ambiciózus vállalkozása, a Multimedia Concerts révén július 27-én, a budapesti Népstadionban is fellépett a Queen, többek között azt is bizonyítva, hogy a dekadens kapitalizmus szemfényvesztő demonstrációja után másnap ugyanúgy mennek a villamosok, megtartják a szabad szombatokat, és még három évig, magát a kommunista struktúrát is. Nem lehet mondani, hogy a széles néptömegeket eleve kizárták volna a látványosságból, mert a jegyek mindössze 250 forintba kerültek, ami sem a benzinárakhoz, sem egy adag rántotthús-pir.burg-pár.káphoz képest nem nevezhetők magasnak. A koncert előtt a Queen városnézésen vett részt, és a fellépés után sem utaztak azonnal haza, hanem egy dunai hajókirándulás keretében megnézték Szentendrét.

A nagy szemtanú
Bécsben 30 schilling hiányzott a Kind Of Magicpólóhoz – Mihók, isten nyugosztalja, kölcsön adta –, így meglett, és nagyon megérte, mert a Népstadionban nem nagyon jött szembe egy ilyen darab. A Queen vakító fények kíséretében, a One Vision ekszatitikus gépsoundjával lépett a színpadra, majd 24 dal eljátszását követően a We Are The Champions után – mint szinte mindig – a God Save The Queen (nem csak egy Sex Pistols szám) búcsúzott, amelyet Freddie Mercury meztelen felsőtesttel, egy anglomagyar zászlóba burkolva, királyi kellékekkel adott elő. A közönség az összes dalt kívülről tudta (részletek Zsombolyai János filmjében és a Queen: Live In Budapest DVD-n), amikor pedig Pluto egy kicsit a tenyeréből is olvasva előadta a Tavaszi szél című magyar népdalt, annyira elérzékenyült, mint mikor Horn Gyula megnyitotta a nyugati határt a keletnémetek előtt. A Queen budapesti fellépése a legendás, 1961-es Louis Armstrong koncert után a Népstadionban rendezett legnagyobb produkció volt. Ennyi kamion, Brian May-frizurás road és melegítő ruhába bújtatott rendőr azóta sem szaladgált a világcsúcstartó Iharos Sándor által rótt futópályán. A Magic Tour azért is történelmi esemény, mert a legendás négyes egy hónappal és húsz nappal később az angliai Knebworth-ben, ebben az összeállításban utoljára koncertezett.

Ki, Hol, Mikor?
Green Day, Papp László Budapest Sportaréna, 2005. június 9.

Mi történt?
A Green Day-t két gyerekkori barát, Billie Joe Armstrong (ének-gitár) és Mike Drint (basszus) alapította, Tre Cool (dob) pedig később csatlakozott. 1994-ben, harmadik albumukat már egy multinál hozták ki, és a – ma már klasszikusnak számító – Dookie meghozta a világhírt. A Dookie-t nehéz volt überelni. Végül, ráunva erre a kínlódásra, Billie-ék 2004-ben gondoltak egyet, és beváltották lelküket Lucifernél egy hibátlan albumra, az American Idiotra. Egy évre rá, már mi is dupla sátánvillával köszöntöttük a három zseniális elkárhozottat az Arénában.

A nagy szemtanú
A koncert előtt egy rózsaszín nyuszi sörözgetett a színpadon, aztán 9-kor a zenekar az új album címadó dalával robbant be a színpadra, magasról téve a tényre, hogy ezzel helyből el is lőtték a legerősebb számukat, ami nem kevés magabiztosságról tanúskodott. A műsor javát természetesen a friss American Idiot-dalok tették ki, melyek pontos képed adnak az amerikai álom szertefoszlásáról, a modern világ szürkeségéről, a posványos politikáról és az elidegenedésről – mindezt igényes pop-punk-rockba ágyazva. A közvetlen punk-hangulatot szerencsére még ebben a böszme stadionban is sikerült fenntartaniuk valamennyire, például a tömegből verbuváltak alkalmi zenészeket a Knowledge eljátszásához – bizonyítván: bárki lehet világhírű punk rocker… Az mondjuk már kevésbé volt punkos, hogy az új lemez dalai hibátlanul szóltak, de hát a beavatottak tudták, hogy ez már az öreg patás műve… A koncert közepén – biztos, ami biztos – azért elnyomták a best of műsorukat is, olyan dalokkal, mint a Basket Case, vagy a Longview.

Ki, Hol, Mikor?
Muse , Papp László Budapest Sportaréna, 2007. október 10.

Mi történt?
Matthew Bellamy-éket hajdan Radiohead-imitátoroknak kiáltották ki, aztán persze legutóbbi albumuk (Black Holes and Revelations) turnéján végleg kiderült, hogy ők úgy érdekesek, színesek, és elképesztően monumentálisak, hogy kizárólag csak magukra hasonlítanak.

A nagy szemtanú
A Muse telis-tele van ellentmondásokkal: a zene időnként úgy indul, mint egy Queen szám, aztán átcsap bólogatós lovagló metálba, majd jön a Judas Priest-szerű hang, stb., és mégis hihetetlenül mellbe vág, és egyben van az egész. A Muse a jelenleg létező egyik legizgalmasabb zenekar, amely vegyíti… mit vegyíti, tökéletesen ötvözi a progresszív rockot az elektronikával, funkkal, heavy metállal, klasszikus zenével(!) és alternatív rockkal. A koncert ehhez hasonlóan ellentétes érzéseket ébresztett: a színpadot burokszerűen vette körbe egy félgömb, amiből gumitüskék álltak ki, egyszerre keltve fenyegető és simogató érzést. Az anyaméhben érezhette magát az ember, egy másik dimenzióban, ahol nincsen múltunk, de még jövőnk sem, csak sodor magával a zene az időtlen térben. Annak a röpke pillanatnak a lenyomata, amikor lemondóan elengedünk egy maroknyi édesen kínzó érzelmet, és várjuk az új élményeket, vakon adva át magunkat a Carpe Diem hívogató szavának. Az egymást követő, ütősebbnél ütősebb slágerek sorra kilövik a hallgató minden szívkamráját, míg arccal a csillagoknak készen nem áll a kínkeserves újjászületésre.

Ki, Hol, Mikor?
INXS, Kisstadion, 1991. július 7.

Mi történt?
Szinte minden készen állt a tökéletes közösüléshez: az öltözőkben, pontban élután hatkor, megjelent két masszőr, Michael Hutchence már százszor átnézte magát a plafontól a padlóig érő tükörben, a serkentők pedig előírásszerűen ott tartózkodtak, ahol lenniük kellett: az erekben száguldottak az agy felé. A világraszóló orgazmushoz egyvalami hiányzott: a közönség egyrésze. A Kisstadion kopár, ócska teknőjében és lelátóin félháznyi glamúr/nő aszalódott, talán azért, mert akkor tényleg ennyien voltak ebben az országban, vagy azért, mert a hiányzóknak más dolguk volt.

A nagy szemtanú
Az INXS show akkoriban fontos látványosság volt, a zenekar magas státuszát a KICK album iskolateremtő klipjeivel a túlszervezett, sűrű és bombasztikus MTV-jelenlét biztosította. Hutchence a kilencvenes évek elején a drog-addikció legjobban tolerálható szakaszát élte, vonzó, közlékeny, cinikus, tettre kész volt fizikai és mentális értelemben egyaránt. Bár az INXS a koncerten nem hozta a női publikumot térdelő-testhelyzetbe kényszerítő formáját – Hutchence nem kereste a kontaktust a közönséggel, megelégedett a testiség túlhangsúlyozásával, azzal az erotikus kommunikációval, amely Mick Jaggert és Steven Tylert emblematikus rocksztárrá tette. A műsorban elhangzott a KICK és az X összes slágere, vagyis a repertoár annyi kiváló dala, hogy közülük néhányat le kellett hagyni az év végén megjelent, a Wembley százezres közönségével együtt rögzített Live Baby Live albumról. Az INXS fél évtizedig világklasszis zenekarnak számított, és hatásának bizonyítéka, hogy a Wan2 egyik munkatársa, McT, Zamárdiban, egy fürdőkellékeket árusító butik előtt, 5 évesen – saját léggitár-kíséretével – hibátlanul énekelte el a Devil Insideot.

Ki, Hol, Mikor?
David Byrne, Petőfi Csarnok, 1992.

Mi történt?
A Talking Heads már a múlté. David Byrne szólóban dolgozik tovább, és részben új vizekre evez. Luaka Bop nevű lemezkiadójával foglalkozik, és a világzene kezdi érdekelni, vigyázó szemét Közép- és Dél-Amerikára veti. Az 1989-es Rei Momo című album mindenkit meglep. A rockzene sehol, ehelyett rengeteg fúvóssal teli a cucc: latin popzene, méghozzá a legjobbak közül való. Az 1992-es Uh-Oh albumra megvan az egyensúly Byrne régi és új énje között. Ekkor érkezik hozzánk, a PeCsa szabadterére.

A nagy szemtanú
Byrne kisétál, egy szál gitárral kezében, a függöny elé. Köszön és eljátszik egy számot. Még nem értetlenkedünk. Aztán belekezd egy újabb számba, s amikor már elkezdenénk vonogatni a vállunkat, s összehúzni a szemöldökünket, a dal közepénél egyszer csak pillanatnyi szünet, mire szétnyílik a függöny, s meglátjuk a zenekart. Kilencen vannak, és lenyűgöző(ek). A vörös (vagy talán kék) háttér előtt felálló társaság felét a fúvósok adják, Byrne mellett ők lesznek az est hangulatfelelősei. Ez a koncert már nem is koncert, hanem táncos-éneklős ünneplés. Fieszta. A tömeg még hazafelé is hullámzik.

Ki, Hol, Mikor?
Björk, Petőfi Csarnok, 1995.

Mi történt?
Az izlandi jégtündér elhagyja a Sugarcubes-t és lelép a szigetországból. Angliában szólókarrierbe kezd. 1993-ban megjelenik a Debut, amivel az énekesnő azonnal a célba talál. A Post albumot két évvel később adja ki, elődjéhez hasonló telitalálat ez is. A kettő között Björk eljut Budapestre, ami kisebbfajta csoda. Ráadásul kettő az egyben típusú, mert előzenekarnak akkori szerelmét hozza magával, az aranyfogú Goldie-t, aki épp akkor adja ki jungle-alapvetését, a Timeless albumot. Őt akkor még csak a bennfentes zenerajongók ismerik. Aznap este a PeCsában fokozhatatlan a jelen idő.

A nagy szemtanú
Full teltház, gomolyog az illatos füstfelhő, de a kutyát sem érdekli akkor még. Boldogok vagyunk, és akik miatt, azok maximálisan meghálálják rajongásunkat és bizalmunkat. Goldie-ék valami teljesen újat, szokatlant és váratlanul jót mutatnak nekünk, Björk pedig a slágereit hozza, mindet. Ekkor ő még vidám underground diszkókirálynő, és nem művésznő. Goldie és kompániája, miután befejezték a zenélést, a közönségen keresztülvágva hagyják el a koncerttermet, mellettünk is elhaladnak, s mikor a legbátrabb haverom hangosan ráköszön az aranyfogúra, hogy „Hi, Goldie“, ő sorban lekezel mindannyiunkkal.

Ki, Hol, Mikor?
R.E.M. , Kisstadion, 1999. július 9.

Mi történt?
Az R.E.M-et jó lett volna, mondjuk a ’80-as évek első felében látni, Michael Stipe-ék első három lemeze magasságában. Aztán jó lett volna a Document és a Green idején, ahogy a Tourfilm című koncertmoziban láthattuk, a világhódítás felé masírozó négyest. Azt nem annyira mondjuk, hogy az Out Of Time meg az Automatic For The People turnéiból is kimaradt Budapest, mert ezekkel az albumokkal nem mozdultak ki a nagyszobából – annál inkább fájlalhatjuk, hogy a Monster-turné elementáris koncertjeit kizárólag útlevél felhasználásával élvezhettük fullkontakt. No, de mindegy is: az utolsó egyessel kezdődő, négyszámjegyű év nyarán házhoz jött a kihagyhatatlan ajánlat – és milyen vicces: pont az első turnén, ahol – Bill Berry kiválása, a zenekari válság és a véleményes Up album után – már semmi nem úgy volt, ahogy addig.

A nagy szemtanú
Akárhogy is, ezen az estén az első randi pont olyan volt, ahogy az elsőrandista azt megálmodta. A sok közül az egyik lehetséges R.E.M-besztof programot hallhatta a Kisstadion közönsége – benne egy debütáló dallal, a csodás Great Beyonddal. Azt viszont csak a backstage népe látta, hogy milyen vicces A4-es lapokat ragasztott ki az R.E.M. crew a színpad mögötti területen: „Ma ez a nap van: 1999. július 9. Ma este itt vagyunk: Budapest, Kisstadion”, és így tovább. Azon az estén, mindenesetre, mindenki jókor volt, jó helyen.

Ki, Hol, Mikor?
Placebo, Petőfi Csarnok, 2003. szeptember 4.

Mi történt?
A Tarlós-szívatásokkal tarkított 2001-es, illetve a totálisan hakniízű 2006-os Sziget-bulik között (na, és ne feledjük a Depeche Mode előtti, szintén elblöffölt fellépést) a Placebo adott egy nagyon jó lemezt (Sleeping With Ghosts) kísérő, nagyon jó koncertet a PeCsában, 2003 szeptemberében. Majdnem tökéletes este volt, már csak azt kellene megtudni, hogy kinek jutott eszébe a Sugarloafot felléptetni Brian Molkóék előtt.

A nagy szemtanú
A PeCsa nagyterme nem sokban különbözött egy átlagos Depeche Mode klubesttől, legalábbis. ami a tömeg összetételét illeti. A Placebo rajongóinak jelentős része 16 és 21 év közötti, darkos csajokból áll, úgyhogy kissé kívülállónak éreztem magam, legalábbis addig, amíg a fények kihunytak, a zenekart az első szám erejéig még takaró függönyök pedig lehullottak. A Sleeping With Ghoststalán a legjobb lemezük, ezért egyáltalán nem volt zavaró, hogy a legtöbb dalt erről játszották (a Special Needsért különösen hálás voltam). Molko és Stefan Olsdal, a két soulmate, egyfolytában cserélgették egymással a gitárjaikat, az azóta már kivált Steve Hewitt precíz volt, mint mindig, a két láthatatlan kísérőzenész pedig szintén rendesen odatette magát. Sajnálkozhatnak azok, akik nem voltak ott; ők a – szintén ezen a turnén készült – Soulmates Never DieDVD-vel vigasztalódhattak.

Ki, Hol, Mikor?
Morrissey, Petőfi Csarnok szabadtér, 2006. július 5.

Mi történt?
Az egyik legkarizmatikusabb és népszerűségét tekintve már-már olimposzi magasságokba emelkedett énekes végre valahára fellépett Budapesten. Vb ide vagy oda, aznap este nem csak a fociról szólt az élet.

A nagy szemtanú
A legfontosabb kérdés az volt, hogy lesz-e The Smiths-dal vagy nem. Morrissey szólóéletműve eleve elég muníciót adna két koncertnyi műsorhoz is, mégis, valahol érthetően, mi inkább a régi ragyogásból akartunk ízelítőt kapni. A 19 dalból négy volt végül, ami a legendás együttes repertoárjából került ki, és megkönnyebbülve nyugtázhattuk: még mindig tud énekelni. Sőt, az egykoron szívdöglesztő színpadi mozgás húsz évvel később, egy picit ugyan már kikerekedve, de még mindig jól áll neki, flottul működik. A fickó a koncert előtt elment az egyik Media Marktba, ahol legnagyobb meglepetésére nem találta az új lemezét. Ha van szerencsénk, akkor valaki meggyőzte róla, hogy a szállító késett, ott volt, csak egyszerűen még nem tették ki a polcokra. Különben nem jön többet, és azzal kell megelégednünk, hogy csupán egyszer láthattuk őt és pazar koncertjét.

Ki, Hol, Mikor?
Roni Size, Petőfi Csarnok, 2001. május 19.

Mi történt?
Már az első Reprazent album (New Forms) után is többen próbálkoztak a drumbass királyának országunkba csalogatásával, de csak a második lemez után (In The Mode) sikerült, még éppen jelen időben. A Jungle War szervezőbrigád, élén Pánczél Gáborral, egy hónapos masszív reklámkampánnyal készült az eseményre. Ennek részeként az Est FM-en még d+b műsor is indult Drum Bass Marathon címmel.

A nagy szemtanú

Bár DJ-szett volt, Roni Size és MC Dynamite főszereplésével celebrált népünnepély minden képzeletet felülmúlt, már csak azért is, mert alig-alig fértünk be a PeCsába. Természetesen elhangoztak a két nagylemez legnagyobb slágerei, ment az ütemtörés teljes erőbedobással mind a két oldalon, senki sem vonta kétségbe, hogy hazai koncerttörténelmet írunk. A magyar dobbasszus közösség itt mutatta meg első ízben mérhetetlen nagy erejét és lelkesedését. Mi Londonban, Roni Size-ék pedig a mennyekben érezhették magukat.

Ki, Hol, Mikor?
Paul McCartney, Papp László Budapest Sportaréna, 2003. május 15.

Mi történt?
Legendaidézés, időutazás, 40 évnyi poptörténelem két és fél órába sűrítve. Az ex-Beatle, négyfős zenekara kíséretében, pályafutása első magyarországi koncertjét adta a 12.000-es kapacitású Papp László Budapest Sportarénában, 10.000 néző előtt, ami azt jelentette, hogy kb. 1962, vagyis valamelyik hamburgi Beatles-koncert óta Paul most lépett fel először nem telt ház előtt. Magas jegyárak ide vagy oda, beégtünk előtte rendesen.

A nagy szemtanú
Macca tudta jól, hogy az emberek miért vettek jegyet, épp ezért a koncert gerincét azok a bizonyos hatvanas években íródott darabok adták. Oké, a rend kedvéért eljátszott három dalt az aktuális lemezéről, a ’90-es évekből viszont nem vett elő semmit, a ’80-as évekből is csak a John Lennonra emlékező Here Todayt. A Wings korszakból sorra került hat kompozíció, a Beatlest viszont harminc dal képviselte. A show-t nyitó, gyengécske, erőtlen Hello Goodbyenál még kétségeim voltak, de aztán fokozatosan belelendült az öreg. Csúcspontokat nehéz kiemelni; az überprofi kísérőzenészek megszólalása, a rengeteg magyar nyelvű felkonf és zászlólengetés, a Harrison emlékére egy szál ukulelén előadott Something, a csöppet rosszindulatú Ringo-szívatás, a hátborzongatóan gyönyörű She’s Leaving Home, na és a Hey Judeot záró közönségénekeltetés mind ide tartozik.

Ki, Hol, Mikor?
Gotan Project, Petőfi Csarnok, 2003. április 7.

Mi történt?
Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller és Eduardo Makaroff francia zenészek elektronikával bolondított tangózenekara a 2000-es évek első felében hódított. Két nagylemezük között félidőben jutottak el hozzánk, hogy egy elegáns bulin lebbentsék fel a fátylat tudományukról.

A nagy szemtanú
A magyar Szilvási Gypsy Folk Band és a román Taraf De Haidouks voltak az előzenekar, de rájuk kevesen voltak kíváncsiak. A tömeg a franciákra indult be igazán. Félő volt, hogy a La Revancha Del Tangohibátlan atmoszférája élőben megidézhetetlen, de már az első pár szám alatt kiderült, ezúttal nincs szó lehetetlenről. A vetítés, a koreográfiák, a ruhák, a színpadi jelenlét, az összes látványelem, egy szóval, mindent bevetettek teljes gőzzel, hogy a szenvedélyesen hömpölygő muzsika biztosan érkezzen be a közönségnél. Annyira varázslatos volt, hogy vannak nők, akik azóta is ettől lüktetnek.

Ki, Hol, Mikor? Mit ki? Kik!
A Hobo Blues Band, Bródy János, Youssou N’Dour, Tracy Chapman, Peter Gabriel, Sting és Bruce Springsteen. Human Rights Now, Emberi jogokat most! Népstadion, 1988. szeptember 6.

Mi történt?
Még hátravannak az utolsó nagy rendőrmotoros, gumibotozós tüntetések, meg a rendszerváltás nagyja, ám hazánk lakosságának néhány tízezer tagja – bár még nem ismertük az alábbi kifejezést – kettő az egyben kap szolid beavatást az emberi szabadságjogok és az érvényes kortárs pop világába. A Népstadion bejáratainál az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát tartalmazó füzetecskéket osztogatnak, a színpadon pedig a teljes rocktörténelem összefüggésében is fajsúlyos, ráadásul egyenként is pályájuk magaslati pontjain tartózkodó figurák váltják egymást. Az már csak hab a tortán, hogy a publikum bónuszként egy, a mai napig legjobb albumával akkor üstökösként épp csak berobbant ifjú amerikai gitáros-énekesnőt, és egy ma már world music veteránnak is nevezhető kiváló afrikai könnyűzenészt, és az est tematikája szempontjából két, egyáltalán nem irreleváns hazai fellépőt is kap.

A nagy szemtanú
Az amúgy is markáns vektorok végén egy egészen elementáris este kerekedett, Springsteen, Sting és Gabriel egymást múlták felül, szellemesek és elegánsak voltak, modoroskodás nélkül (a megfelelő mennyiségű és minőségű humorral) ugrottak be egymás dalaiba. Kegyelmi pillanat volt, na. Még a kiadós zuhé sem ronthatta el a közel kilencvenezer ember szórakozását.

Ki, Hol, Mikor?
Roger Waters, Kisstadion, 2002. június 15.

Mi történt?
A Pink Floyd géniusza egy évvel a hatodik iksz előtt, eljutott oda, ahol a Fal, mint asszociáció ma is emberek ezreiből vált ki gyomorideget, még akkor is, ha az már nincs – igaz, a társadalmi falak épp azokban az években kezdtek felépülni. Lepergett az egész múltunk, jelenünk és jövőnk. A frontvonalban meneteltünk, helikopterek zúgtak körös körül, és mindent betöltő ideglelős kacagás kergetett őrületbe. Ócska külvárosi házfalak közt vertük a blattot, Syd Barett bámult ránk kifejezéstelenül, Bush puffogtatott ócska közhelyeket, egy gorilla figyelte bambán a vergődő emberiséget, gyermekek meneteltek a darálóba, díszlépést verő kalapácsok formáltak X-et, rózsaszínű disznó úszott lomhán az égen. Aztán az It’s Miracle alatt halálos csend lett, összekoccantak a molekulák, nagyon fáztunk, mégis szeretve voltunk az űrben.

A nagy szemtanú
Waters kifogástalan fekete öltönyben és napszemüvegben kezdett. Aztán lekerült a napszemüveg. Elégedett volt, kirobbanó formában játszott, vezényelt és manipulált, mint huszonvalahány évvel korábban Pink-diktátor. A közönség néma csendben követte az előadást, a felvonások között pedig végigsöpört az ováció. Waters két etapban értelmezte a világot. Az elsőben a Floyd, a másodikban a szólókarrier csúcsfelvételei szóltak, kvadrofon hangzással, lemezminőségben, de eltérő dinamikai súlypontokkal. A színpadon felvonuló muzsikusok korábban vagy a Floyd mellett tettek hűséget, vagy többek között Clapton, a Who, George Michael, Tina Turner, a Beach Boys, Bowie, Madonna, Prince és Robbie Williams mögött ügyködtek.

Ki, Hol, Mikor?
Living Colour, A38, 2008. október 15.


Mi történt?

A Vernon Reid fejében, 1983-ban megszületett, a funkot, a rockot, a heavy metalt, a punkot, a hiphopot és a satöbbit meg a társadalomkritikát, az emberi jogi, anti-rasszista, környezetvédő, színeket vegyítő (a fehér is szín) törekvéseket az RHCP-hez mérhető forradalmi, excentrikus és szórakoztató módon egyesítő zenekar fénykora után széthullott, hogy a 2000-es években fékezhetetlen, veterán klubzenekarként aranykorát élje.

A nagy szemtanú
Nagyon ritka az olyan koncert, amikor a közönséget annyira túlvezérli egy zenekar (már az elején), hogy a nép nem is követeli a slágereket, és a Living Colouré pont ilyen volt. Persze örültünk a Cult Of Personalitynek, a Love Rears Its Ugly Headnek, a Never Satisfiednak, a Woody Allen alapvetését alátámasztó Bi-nak – „mindenki szeret, ha biszexuális vagy” – amit az énekes érzékletesen el is játszott, meg a többinek, de tulajdonképpen tök mindegy volt, mi szól, csak szóljon. A zenekar tökéletesen zsebre tett minket. Frenetikus volt. Az a hang-fal, ami a hangfalakból jött, ránk dőlt, és mi önfeledten, sőt, extázisban őrjöngtünk a romokon, és közben csak elképedve néztünk egymásra: „Ezt nem hiszem el!” Életem végéig elhallgattam volna. A zenészek – akik egyesével is mesterei a hangszerüknek – olyan összhangban, lelkesen, felszabadultan, felszabadítóan és lehengerlően játszottak, hogy ha valaki azt mondja nekem utána: „ez volt életed utolsó rock-koncertje”, azt mondom: „oké, rendben”.

Ki, Hol, Mikor?
Nick Cave, Erkel Színház, 1997. június 11-12.

Mi történt?
Három évvel emlékezetes PeCsa-beli koncertje után, az akkor közel húsz éve egyfolytában csúcsra járó Nick Cave visszatért Budapestre, két estére. A „beborult trilógia” első részeként 1997 márciusában kiadott, megrázóan szép, zongorára írt The Boatman’s Call megjelenése után adta magát, hogy a zenekar egy kvázi „színházturnéra” induljon, és ezzel megszerezze a Nick Cave rajongók életének talán legszebb emlékét. A színházi körítés nem hogy elvett Cave és zenekara máig ismeretlen energiaforrásból táplálkozó intenzitásából, hanem szinte szétrobbantotta őket, a helyet, és a Mercy Seat meg a Red Right Hand alatt konkrétan a székükbe kapaszkodó nézőket. A fényeknek, a már majdnem intim közelségnek, a helyszínnek és a lehengerlő előadásnak köszönhetően az egész egy teljes filmként és élményként maradt meg, akár egy LSD trip.

A nagy szemtanú
Nick Cave-re azt mondani, hogy „karizmatikus”, pont olyan, mint Monica Beluccira azt mondani, hogy „szép”. Nick Cave azon (nagyon) kevesek egyike, akik maximális hőfokon kezdenek el egy koncertet, és a közepére/végére már nem létező tartományban járnak. Ahogy ’91-ben Prágában, az egykori színházteremben, a Lucernában, az Erkelben is már-már sátáni és angyali volt egyszerre. Azok legalábbis, akik az első sorokban ültek, egyszerre kárhoztak el és nyertek feloldozást, amikor mutatóujját rájuk emelte. Félelmetes volt és lenyűgöző.

Ki, Hol, Mikor?
Guns ’N’ Roses, Népstadion, 1992. május 22.

Mi történt?
Az 1985-ben Los Angeles-ben alakult – és azóta már (de)formálódó – Guns N’ Roses tagjai az Appetite for Destructionnelmég nem járták körbe a világot, viszont a Liesalbum után kiadott Use Your Illusion I-II. dupla-dupla lemezzel nyakukba vették a bolygót. Így jutottak el hozzánk is a Soundgarden és a Faith No More társaságában.

A nagy szemtanú
Miközben a Népstadionban – hivatalos adatok szerint – 60 ezren jöttek össze, ami pont elég egy tisztességes rock ’n’ roll attrakcióhoz, a színfalak mögött rendesen ment a para, mivel a szervezők elfelejtették kivenni a gázsit a bankból, a Guns pedig kölcsönbe nem ad semmit, legfőképpen magukat nem. Így hát nem maradt más hátra, Freinreiszék villámgyorsan nyakukba vették a várost, és körbelejmolták a tehetősebb ismerősöket. Így némi késés után be is dübörgött a Night Train, gyomrokat és füleket nem kímélő erővel. A Queen után szabadon Axl sem hagyhatta ki a „Távászi Sél Vezety Araszty” magyarra emlékeztető nyelven előadott hungarikumot, Slash akkordbontással. Amire viszont egy későbbi interjúban is elérzékenyülten emlékszik Axl, az az, amikor a November Rain zongora intróját játszva egy hatalmas villám cikázott át a stadion felett, húzva maga mögött a hátborzongató dörgést is. Ahogy a szám beindult, úgy szakadt le az ég a tömegre. Slash fejgéppel megfestett szólója az esőfüggönyben ikonként égett az ott lévők szürkeállományába.

Ki, Hol, Mikor?
Depeche Mode, MTK Stadion, 1993. július 27.

Mi történt?
A Depeche Mode harmadszor járt nálunk, ezúttal megújult arculattal és zenei stílussal. Azért van, ami nem változott: most sem nagyon tudtak kimozdulni a szállodából a rajongóknak köszönhetően.

A nagy szemtanú
Előző nap a fodrász a jegyen látható fotó segítségével Martinhoz igazította a frizurámat. Lepucoltam a Martensemet és a szemüvegem lencséjét, hogy jól lássak. Volt is mit nézni! Illetve lett volna, ha magasabbra növök, és nem megint lóbaszók állnak előttem! A Walking In My Shoes-nál egy haverom felemelt, így láthattam, ahogy a klipből megismert madárfejű nők elvonulnak a vásznon. Dave Gahan hosszú hajjal is ugyanolyan jól táncolt, mint röviddel, és bár alig borították izmok a testét, végig jól bírta szusszal. Élő dobon játszottak, igazi gitárral, a hangzás elég rockosan szólt. A Songs Of Faith And Devotion dalai minden képzeletemet felülmúlták, a legnagyobb régi slágerek – Enjoy the Silence, Personal Jesus– is új köntösben mutatkoztak meg. Az Everything Counts alatt karlengetéssel búcsúztunk a Depeche Mode-tól, viszlát nyolc év múlva!

Ki, Hol, Mikor?
The Cure, Kisstadion, 1989. május 26.

Mi történt?
Végnapjait élte a szocialista rendszer, s az efféle világvége hangulatban különösen fogékony az ifjúság a depresszív muzsikára. Az Ifjúsági Magazin, az érintettek vallomásaival és Popper Péter pszichológus szakvéleményével színesítve több oldalas cikkben mutatta be a grufti szubkultúrát. 17.000-en zarándokoltak el a Kisstadionba a Cure első magyarországi koncertjére. A ráadásokkal együtt 26 számos, 3 órás koncert az aktuális Disintegrationdalaiból, plusz a Cure addigi munkásságának legjobb pillanataiból állt. Robert Smith – ahogy egy akkoriban készült interjúban olvasható – egyszerre viaskodott önmaga és a zenekar széthullásával. Mellesleg akkor terjedt el először, hogy ez a Cure utolsó turnéja, és azóta ez minden alkalommal így van.

A nagy szemtanú
„Voltak döbbenetes pillanatok: a Kyoto Song tompa dübörgése, Robert Smith pszichedelikus gitárszólója vagy a Between the Eyes (valószínűleg inkább Inbetween Days – a szerk.) remegése. Ennek ellenére valami hiányzott az annyira kívánt ’totális kiütésből’. De a földönkívüli kísértet elkísért a Kisstadionon kívülre: a koncert utolsó hangjai még visszhangoztak a katlanból, dallamtöredékek robbantak ki, miközben a szemközti sötét ház sötét ablakaiból kristálytisztán csengett Robert Smith éneke. Akkor éreztem életemben először, milyen lehet az őrület határán állni.” – olvasható a rendkívül érzékletes beszámoló a Világ Ifjúsága magazin egyik 1989-es számában.

Ki, Hol, Mikor?
Monsters of Rock – AC/DC, Metallica, Mötley Crüe, Queensrÿche, Népstadion, 1991. augusztus 22.

Mi történt?
Az 1991-re már komoly, évtizedes múlttal rendelkező Monsters of Rock ekkor jutott el először (és utoljára) hazánkba. Az egyik legszebb felhozatalú Monsters of Rock turné ráadásul nem csak nekünk, szegény, elhanyagolt kelet-európaiaknak volt hatalmas élmény, hanem a fellépő zenekaroknak is, hisz pár nappal a magyar fellépés után, Moszkvában a rocktörténelem egyik legnagyobb buliját tartották másfél millió ember előtt.

A nagy szemtanú
Nos, nézőből Budapesten se volt hiány: akibe szorult egy kis élet, az ott volt a Népstadionban. A Queensrÿche-ról természetesen lecsúsztunk, de ezt nem bántuk, sőt, a Metallicéért és az AC/DC-ért a Mötley Crüe-t is simán feláldoztuk volna a pogó-istennek, de azért a Dr. Feelgoodalbummal szintén csúcson lévő Mötley-fellépés se volt elhanyagolható. Majd elszabadult a pokol: a Metallica a szokásos Morricone-dallammal settenkedett a színpadra, aztán…, aztán leszakította a fejünket az első riffel. Mint azóta kiderült, csak egy szokásos, tökéletes Metallica-show-nak lehettünk szemtanúi, csak ez akkor még újdonságnak számított, mint a fekete album dalai, amikkel szőnyegbombáztak minket, hiszen a lemez csak tíz nappal korábban jelent meg. Az AC/DC a The Razor’s Edgeet hozta el nekünk, no és persze az összes nagy klasszikust, ágyúdörgés, lángcsóvák, Angus-sztriptíz, avagy a világ akkori legnagyobb, legszórakoztatóbb rock and roll show-jának keretében.

Ki, Hol, Mikor?
U2, Népstadion, 1993. július 23.

Mi történt?
A sors iróniája, vagy talán a zenekar zsenialitása, hogy a U2 nem akkor volt a legforradalmibb, amikor Bono fehér zászlóval a kezében masírozott fel-alá, vagy amikor a rock ’n’ rollal megbénították San Francisco utcáit, hanem amikor a Zoo TV turné egy-egy előadásán a gigantikus multimédiás, image-akrobata, tripla csavaros, műholdas rock ’n’ roll cirkusz kellős közepén Bono a kezébe vett egy óriási mobiltelefont, és felhívott egy politikust (nálunk Thürmer Gyulát), és például elénekelte neki az I Just Call To Say I Love You kezdetű dalocskát, valamint, amikor olyan szlogenek jelentek meg a hatalmas kivetítőkön, hogy: EVERYTHING YOU KNOW IS WRONG. A közel 22 hónapig zajló mega vállalkozás (amelyen többek között előzenekar volt a Velvet Underground, a Public Enemy, a Sugarcubes, a Pearl Jam, a Pixies, és a Ramones) egy állomása koncert volt, nem előadás, hanem egy akkor és ott születő új művészeti ág a helyszínen történő instant tökélyre fejlesztése. Akkor még nem voltak rá szavaink, ma meg már elkoptak.

A nagy szemtanú
A Magyar Televízió munkatársaként kollégáimmal volt szerencsém az 1200 tonnás, 52 kamionnal odahordott színpadra, fölé és alá bemenni a koncert előtt. Olyan volt, mintha egy űrállomáson lettünk volna, semmit nem értettünk abból, amit látunk. Mondjuk, utána se, amikor megszólalt a Zoo Station, de onnantól már legalább nem voltunk zavarban. A 57 ezres tömeg előtt zajlott koncerten egyetlen kiemelkedő pillanat volt: az a másfél óra, amíg a színpadon voltak. Isteni színjáték volt. Ha az lett volna az utolsó aktus a Földön, mindannyian boldogan halunk meg.

Ki, Hol, Mikor?
Faith No More, Petőfi Csarnok Szabadtér, 1993. június 14.

Mi történt?
A ’90-es évek egyik legeklektikusabb, ráadásul éppen csúcsra járatott zenekara érkezett Budapestre. A friscói Faith No More heavy metalt kevert minden elképzelhető stílussal, funkkal, punk rockkal, progresszív rockkal, hiphoppal, hardcore-ral, thrash metallal, jazzel, és még Isten tudja mi mindennel. Az igazi agylövéses zenekar 1993-ban legexperimentálisabb albumát, az Angel Dustot turnéztatta.

A nagy szemtanú
Pont ezekben a napokban érettségiztünk, de mindenki esküdözött, hogy ott lesz a koncerten, hisz ez kihagyhatatlan! Mondanom se kell, hogy persze egyedül baktattam, füstölögve, keresztül a Városligeten (ahol ekkoriban még előszeretettel vadásztak a kóbor punkokra a skinek), és sejtelmem se volt, hogy, aminek szemtanúja leszek – csak azért is –, életem legjobb koncertjeként fog beleégni az agyamba. Mike Patton már akkor is egy ikon volt, ráadásul kiderült, hogy színpadon még őrültebb, mint lemezen: rohangált, vezényelt, ugrált, eszelősen üvöltött, vagy épp leénekelte a csillagokat az égről. A ritmusszekció végig hihetetlenül feszesen nyomta az alapokat, amire ráfeküdt a szintiszőnyeg, Jim Martin pedig… Jim Martin volt. Hazafelé az agyam majd szétdurrant az adrenalintól és valamit kezdenem kellett magammal, ezért futni kezdtem. A Vajdahunyad várában sétálók meghökkenve nézték a rohanás közben hangosan kacagó magányos holdkórost, aki én voltam…

Élő aktus
A legjobb live act-ek

Les Rythmes Digitales
Abban az időben, amikor a Tilos Rádió még nem számított az átlagpolgár szerint közellenségnek, elég nagyszabású bulikat szervezett. 1998-ban az egyik PeCsás Tilos bulin, a később Madonna producereként elhíresült Stuart Price lépett fel szólóprojektjével, hogy kiadás előtt álló, Darkdancer című albumát népszerűsítse. Mályva színű haj, gumimozgás, és a nyolcvanas évek szintipop zenéjének intenzív hatása. Szürreális és nagyon szórakoztató múltidézés volt, öles idézőjelekkel. Price úgy basszusozott, mint Kisszabó az Emeletből.

Amon Tobin
2003 őszén végre eljutott hozzánk is a kategorizálhatatlan, örök kísérletező brazil elektronikus zenei zseni. A frissen nyitott A38 hajón lépett föl, és tesztelte a hangrendszert. Ipari zajok, techno, hiphop és drum and bass ömlött a két lemezjátszó-laptop-Final Scratch felszerelésből. Előkerült persze sok saját szám, más Ninja Tune-előadók is, de volt megerőszakolt Beyonce és széttrancsírozott LL Cool J is, a végére meg egy durva Slayer átirat.

DJ Krush
2002-ben járt először nálunk a japán hiphop-jakuza. Shinsoucímű, akkor friss lemezével érkezett. Nem is lehetett volna jobb helyszínt találni a szeánszhoz, mint a Planetárium a Népligetben. Soha nem fogom elfelejteni, hogy miközben úsztam a zenében, körbevett a világűr, ezernyi csillag, bolygó, a Tejút és talán pár fekete lyuk. Bő másfél óra alatt bejártuk az egész Univerzumot.

International Live Act Fest
Miközben a magyar tenger partján zajlott az első Balaton Sound (2007-et írunk), Budapest sem maradt buli nélkül. A Hajógyári-szigeten található diszkóban, a Studióban értő és egészen nagyszámú közönség táncolta végig az elektronikus zenei tényezők élő zenekaros fellépéseit. A magyar Quasar mellett az angol Future Funk Squad, a dán Trentemoller, az ausztrál Infusion és a walesi Hybrid léptek föl.

Matthew Herbert
Az angol őrültre már régóta vártunk, és tavaly nyáron megkaptuk, ráadásul két minőségben is. Előbb big bandje élén adott koncertet a Millenárison, majd átsietett a Hajóra, ahol miniatűr elektronikus szerkezetéről saját számokkal és remixekkel bombázta a két perc alatt maximumra tüzelt hallgatóságot. Mindössze egy órán át tartott az egész, mégis olyan töménységű volt, hogy a többszörösének tűnt.

Amikor Cobain a Művész cukrászdában…
Igen, volt egy Nirvana koncert Budapesten. Igaz, akkor a Nirvana még a világméretű siker előtt állt, még nem készült el áttörést jelentő albumuk, a Nevermind. De akkor is. Ez ma már rocktörténelem. Kurt Cobainről és társairól fenn is maradt egy fotó, amelyen az Andrássy úti Művész-ben ülnek, kissé talán másnaposan.

A Petőfi Csarnokban nem ők voltak a headlinerek, azaz a húzónevek a plakáton, mégis, aki ott és akkor hallotta őket, féltve őrzi ezt a pillanatot. A hiteles történet az Urban Legends blogon!

Címkék:
Wan2 | 2012-január-31, 1:39
Facebook Kommentfal