Jaj, cica – Morrissey

Néhány éve még lázasan böngésztem a netet, hogy olyan Morrissey képre bukkanjak, amely jól fest a bal vállamon, kellően kifejezi a smiths-es életérzést, és nem túl buzis. Szerencsére akkor nem találtam meg, mert most alakíthatnám át indiánná, mint az egyszeri német turista a volt felesége arcképét a balatoni tetkószalonban, ahol dolgoztam.

„Scratch my name on your arm with a fountain pen / (This means you really love me)”

Csordás Dániel: egy rajongó vívódása a Konzerthaus kristálycsillárja alatt

Rámdőlt a bálvány, mint oly sokakra a gyülekezetből.

A józanodás már hetekkel a bécsi koncert előtt elkezdődött, amikor meghallottam a Morrissey-solo.com körül kialakult purparlét. Az egyik legpatinásabb Moz-rajongói site fórumán többen finoman azt feszegették, hogy az új számok nem éppen remekművek, és tán az értük részben felelős kísérőzenekart ideje lenne már lecserélni. Nem sejtették, hogy a mester árgus szemekkel lesi minden szavukat, és a kellő pillanatban lesújt – bigmouth strikes again – repül a kulcscsomó az osztályteremben, és meg sem áll Bradfordig, ahol június 27-én, a St George’ Hall ban tarott koncerten Morrissey-ék a második ráadásnál (This Charming Man) FUCK MORRISSEY-SOLO.COM feliratú pólóban jöttek ki a színpadra. Ha ez még nem volna elég, Moz mellékbüntetésként az oldalt üzemeltető David Tseungot ÖRÖKRE kitiltotta koncertjeiről, mert nem szűrte az őt kritizáló hozzászólásokat. Tényleges életfogytiglani. Nem vicc, a júliusi koppenhágai koncertről kidobatta a csávót. Közben szakad az egyház: a másik két (szervilisebb) Morrissey fan site (troutoyou, allyouneedismorrissey) Morrissey mellett áll ki a lázadókkal szemben, s így felvetvén a rajongás és a vallás örök problémáját: kihez / mihez köt a hűség? Az idolhoz, tegyen bármit is, vagy az idol által képviselni vélt értékekhez és ideához? És főleg, hogy hol a határ a kettő között?

„There is no one on earth I’m afraid of / And no regime can buy or sell me”

Nem csak a zenéje miatt bírtam (bírom) Morrissey-t, általában nemes ügyekért áll ki, mégha néha kicsit furán is kommunikálja eszméit: nemrég egy manchesteri bőrbútor áruházban zaklatta a nézelődőket, mondván a bőrkanapé öt és félszer rosszabb, mint a holocaust. Egy hatéves kislánynak, aki nem ismeri még ezt a fura idegen szót, így szemléltette a helyzetet: „Mit szólnál, ha apukádat elvinnék és egy ilyen L-alakú, bajszos bútort készítenének belőle?” Később a parkolóban egy dedikált Queen is Dead-del akarta kiengesztelni a családot. Utóbbi próbálkozás tökéletesen példázza szociális autizmusát. Tényleg a szobájában, a könyvei közt nőtt fel – nem életrajzi túlzás. Hasonló érzékenységgel közelített a témához a norvég tömeggyilkosságra kiadott közleményében, mely sokaknál verte ki a biztosítékot: az utoyai mészárlás semmivel sem rosszabb, mint a húsipar. Azt is hozzátette még, hogy a gyilkosból nem kéne fényképpel és névvel reklámozott sztárt faragnia a médiának, de ez már alig hallotta meg valaki a nagy felhördülés közepette. Pedig milyen igaz.

A bécsi koncerten még nem tudhattunk minderről, másnap történt a vérfürdő. Ott szót emelt a szabadságukért küzdő közel-keleti fiatalokat halomra gyilkoló rezsimek ellen. A húsipar ellen, amely tönkreteszi bolygónkat. Michael Bublé ellen, csak úgy, talán mert hülye neve van.
Aki nagyon hisz valamiben, előbb-utóbb nem válogat az eszközökben. Eleinte Lenin, Fidel és Mao is jót akart, nyilván. Az augusztus 4-ei, belgiumi turnéállomáson Morriessey nem csak hogy letiltotta a büféseket a húsáruról, de beléptetésnél átvizsgáltatta a közönséget, nem lapul-e kolbi a tatyóban. Moz gyönyören követi a nemeslelkű forradalmárból paranoid diktátorrá válás röppályáját, egyelőre – komolyabb apparátus híján – csak fórumozókat tud megfingatni.

”You silly old man / You’re making a fool of yourself / So get off the stage” – mindezen zűrös ügyek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a dalt dúdolgattam kifelé tülekedve a Wiener Konzerthaus nagyterméből. Sokkal inkább ez jutott eszembe:

„I have forgiven Jesus”

Meg az, hogy hülyét csinálok-e magamból, ha én még mindig idolt látok ott, ahol más már csak egy rigolyás vénembert. Az új számok tényleg szarok voltak, főleg a bugyuta dallamú People Are The Same Everywhere. Hogy az aranyozott stukkó, a pazar csillárok, vagy az előtérben álló, letört orrú Liszt Ferenc büszt, a négy The Smiths-dal, saját szóló klasszikusai (Ouija Board), egy Lou Reed feldolgozás (Satellite Of Love) vagy a turnéplakát (Morrissey, fején macskával) hatottak-e meg ennyire, nem tudom. Tán csak simán az I Know It’s Over, amely önmagában is elég szívfacsaró ehhez. Éppen azon tépelődtem, hogy hogyan tovább, amikor a márványlépcsőn lefelé szédelegve a merch-pultnál megpillantottam a soron következő (immár ötödik) Morrissey pólómat. Igen, pontosan az az ábrándos, fiatalkori arckép volt rányomva az Everyday is like Sunday újrakiadott single borítójáról, amit a karomra szántam. Ha súlyosbodik az öreg, ezt még le lehet venni.

Szerzőnk képregénye a bécsi koncertről, teljes egészében itt.

Címkék:
Wan2 | 2011-augusztus-7, 18:53
Facebook Kommentfal