Mikor és hogyan jött a Freshfabrik ausztrál turnéjának az ötlete?

1998-ban járt kint Mihalik Viktor (Bikini) és PJ (akkor Hooligans), akik mesélték, hogy milyen csodás, pezsgő és profi zenei élet van kint és hogy emellett fantasztikus Sydney is. Béci (Barabás) pedig mint kempo versenyző egy világkupán indult és többször járt a mesterénél is kint látogatóban és hozott híreket. Természetesen itthon mindenki elhatározta , hogy még egy pár koncertet lenyom, és már itt sincs, irány Sydney. Van, aki azóta is ezt meséli. Mi szép csöndben összeszedtünk, összekuporgattunk mindenhonnan pénzt, eladtunk egyet s mást és megvettük a repülőjegyeket. Volt egy kontaktunk, a Viktoron és PJ-n keresztül, aki szervezett kint nekünk dolgokat, de nem is igazán törődtünk vele, hogy mi lesz, belevágtunk.

Kikből állt ekkor a zenekar, és melyik albummal sokkoltátok az ausztrálokat?

Amikor nekikezdtünk a szervezésnek még András (Vörös) is tagja volt a zenekarnak, de mire kijutottunk ő sajnos már nem lehetett ott. Akkoriban lépett ki. A Nerve album volt akkor az aktuális, mire vége volt a turnénak megvolt az egyezség a Warner Music Australia csapatával, és ennek megfelelően, nagyon sok egyeztetés és munka folytán talán első magyar zenekarként kiadta a lemezt az ausztrál major kiadó.

Mely városokban, mely klubokban léptetek fel?

Sydneyben, Canberrában,Brisbane-ben, és a Gold Coast-on voltak a bulik. Sajnos Melbourne-be nem jutottunk el, ezt nagyon sajnáltuk. A klubok nevére én nem emlékszem már nagyon, nem én voltam a krónikás, inkább az énekesünk, Pityesz tudna erről pontosan beszámolni ő ezeket a helyszíneket és dátumokat napra pontosan tudta. Az Iron Duke, Globe, meg Railway Hotel, ezekre emlékszem, de a canberrai hely is egy jó klub volt, csak sajnos elfelejtettem a nevét.

Milyen volt a fogadtatás?

Nem mondom, hogy felforgattuk az ausztrál éjszakai életet, de volt olyan hely, ahol nagyon nagy sikerünk volt. Borzasztóan értékelték és el sem hitték, hogy megtettünk több mint 10.000 kilométert, hogy ott játszhassunk. Nagyon sok jó zenész van, de olyan full extrás zenekar, aki Ausztrálián kívül is befutott, nem sok. Silverchair, Shihad, Regurgitators és hasonló bandák voltak akkor menők és voltunk is koncerteken. Mivel elég sok hirdetésünk volt az ottani Revolver nevű magazinban és a TripleJ rádió is játszotta a számainkat, tudtak rólunk. A zenekarok is. Nem olyan nagy a szcéna mint Londonban vagy LA-ben, sokkal belterjesebb az egész. Mint Budapesten. Mindenki ott próbált, ahol mi is, és onnan kölcsönzött cuccokat az összes amerikai és angol zenekar.

Hogy kell elképzelni egy ilyen turnét? Busz, repülő, szállás?

Odarepültünk, aztán ott mindenhova busszal mentünk, de csak a keleti parton. Orszáczky Jackie adta kölcsön a turné buszát. Sydneyben rendelkezésünkre bocsátottak egy házat egy elég szar helyen Zetlandben, aztán átkültöztünk Five Dockba egy elég jó lakásba. Schram Dávid volt gitáros, aki akkor kint élt már egy ideje, a Bondi Beachen lakott. Nagyon irigyeltük. mert pont a pezsgés közepén volt , ráadásul a csajos strand 5 perc sétára volt tőlük. Nekünk 3/4 órát kellett utazni a Five Dockból, ha be akartunk szabadulni a városba. A turné az turné. Semmi luxus, hol jobb, hol rosszabb helyek. Ha elhagytuk Sydneyt, elképesztő ocsmány szállásokon laktunk, Brisbane-ben konkrétan megelevenedett a padló, amikor leoltottuk a villanyt. Törökülésben ültem végig egy éjszakát az emeletes ágyam tetején, mert attól paráztam, hogy belemászik a számba egy csótány. Aki volt már arrafelé az tudja, hogy picit más jellegűek ott ezek az egyedek, mint itthon. Az a klima egyébként számomra elviselhetetlen volt. Mintha egy 100 kilós ember ült volna a mellkasomon.

Érdekes volt egyébként a váltás New South Wales és Queensland között, mert amikor elindultunk és lefeküdtem a buszban még nem tudtam, hogy pár óra múlva egy másik bolygóra kerülök. Amikor megálltunk könnyíteni magunkon, félálomban kibotorkáltam a buszból és kerestem egy félreeső helyet az út mentén, egyszercsak egy képeskönyvbe illő dzsungelben találtam magam. Pár másodperc telt el csak, aztán ráeszméltem, hogy egy méteres körzetben legalább 15 féle állatfaj tartózkodhat, ami halálra marhat, csíphet, etc, úgyhogy fogtam magam és téptem vissza buszba és csak ott szálltam ki, ahol beton volt a lábam alatt. Amúgy sem vagyok egy naturfreak, de ez az egy dolog komoly problémákat okozott nekem egész ottlétem alatt. Minden alkalommal kirázni a cipőt, amikor belebújsz, nem finom. Sydneyben se nagyon tudtam hozzászokni, hogy éjszaka possumok hordták ki a konyhából a kaját. Az első alkalommal azt hittem valami óriáspatkány és mindenkit szétparáztattam hajnalok hajnalán, de aztán mondták a helyiek, hogy ez egy ártatlan jószág.

Mi volt a legnagyobb élmény és mi volt a legnagyobb csalódás?

A legnagyobb élmény mégiscsak maga a természet volt és a szimbiózis az emberek, állatok, növények között. Csodásan működik a dolog. Nekünk még nagyon sok a tennivalónk ezzel kapcsolatban. Míg Európában sokszor az az ember érzése, mintha járt volna már bizonyos helyeken, ott, kijelenthettem, hogy ha hinnék a lélekvándorlásban, akkor se tudná velem elhitetni senki, hogy én már jártam ott valaha, mondjuk egy előző életemben. Furcsa érzés 15.000 km távolságban lenni bármitől amit eddig otthonodnak hittél. Teljesen más értelmet nyer az idő és a tér. Amikor 30 órát ülsz egy gépen és nem látsz órákig semmilyen szárazföldet, kicsit átgondolod a dolgokat. Az még egy jó élmény – aki volt már hónapokat vagy éveket távol Budapesttől, mint én, az talán tudja, milyen az –, amikor kinyílik a világ. Az ember elkezd nagy terveket szövögetni, és emiatt nem nevetik ki, hanem szeretnének ennek a “nagy” dolognak a része lenni, akkor eltölti az embert egy nagyon komoly kreatív szellem, tenni akarás és hit. Valahogy úgy éreztem, bár lehet ennek a távolsághoz semmi köze, minél messzebb voltam az otthonomtól, annál merészebb álmokat kezdtem szövögetni, és annál jobban hittem ezeknek a beteljesülésében.

A csalódás egyértelműen az volt, amikor ebből az itthoni hírek per internet és telefon kiábrándítottak. Utólag a többiek is hasonló érzésekkel gondolnak vissza ezekre a hónapokra. Amikor az ember benn ül egy irodában, ahol az alkotásodról, munkádról beszélnek komoly szakemberek és evidencia, hogy van értelme annak, amit csinálsz, fel sem merül, hogy valami haszontalanságot művelsz, akkor pokoli érzés az, amikor hazatelefonálsz és apró-cseprő kifogásokkal ellehetetlenítik az álmaidat. Nem akarok ebbe mélyebben belemenni, ha belegondol az ember a szituációba, hogy kint egy magyar zenekar megkapja a lehetőséget, és komolyabban foglalkoznának vele, ha a minimális kooperációs készséget mutatnák itthon az illetékesek, és nem történik semmi. Ha fel tudunk lépni akkor Big Day Out-on, ami 3 héttel a kényszerű hazaindulásunk után volt, akkor nagy lépést tettünk volna előre, de csont nullára elfogyott a pénzünk. Ez a “ha” persze akkor is ott marad, mint minden magyar kitörési kísérlet előtt. Abban az időszakban, amikor itthon tombolt a Kozsó-láz és a kiadónk százmilliókat keresett , erre nem jutott egy fillér se. Ha akkor lett volna bennük egy kis kurázsi – mert a jóindulat azért megvolt bennük –, akkor most nem kéne szégyenkezniük a 90-es évek sok szemete miatt , amit évekig gátlástalanul, önmagukkal szemben is felelőtlenül, rövid távú üzleti megfontolásból rázúdítottak a népre.

A következő lemez, a Drive my Hand, az ausztrál kiadó utolsó rostáján és büdzsé megbeszélésén egy amerikai zenekarral szemben természetesen alulmaradt. Nem áltatjuk magunkat mint akkoriban. Idegesen kérdezgettük anno egymást, hogy ki a fa…om az a Linkin Park???

Azóta tudjuk.

Szöveg: Dudich Ákos

Ki, Hol, Mikor?
Kasabian, Petőfi Csarnok, 2007. június 28.

Mi történt?
A Kasabian zenekar – mely nevét a Sharon Tate színésznő (rövid ideig Roman Polanski felesége) brutális meggyilkolásában sofőrként résztvevő Linda Kasabian után vette fel – erőteljesen elektronikus, helyenként dance-es alapokkal megtámogatott gitárzenéjével színre lépésük után egyből belopta magát a szakma és a brit gitárpop szokványos, középszerű megnyilvánulásai elől menekülő közönség szívébe. Aztán 2006-ban a következő Empire anyaggal már igazi rock’n’rollt szállítottak, előtérbe helyezve az élő hangszereket.

A nagy szemtanú
A Petőfi Csarnokban nem ők voltak a headlinerek, azaz a húzónevek a plakáton, mégis, aki ott és akkor hallotta őket, féltve őrzi ezt a pillanatot. A hiteles történet az Urban Legends blogon!
A nagy szemtanú A helyszínen egy mindössze ezer fős apró, de olyan lelkes magyar atommag sugárzott, akik miatt érdemes volt behangolni. Egyes szemtanúk látni vélték, hogy a srácok kis, ismeretlen eredetű kapszulát hajítottak a szájukba kezdéskor. Talán az izgalom… A Reason Is Treason, vagy a Shoot The Runner még a Pecsa hangzás ellenére is begerjesztette a testeket, a Cut Off kórusát is annyian próbáltuk harsogni velük, ahányan az első lemezt rongyosra hallgattuk. A Kasabian legénysége ebben az időszakban egy év alatt kb. két hét pihenőt kapott a menedzsmenttől, ami egy intenzív pszichoterápiás kurzushoz is karcsú, így nem csoda, ha helyenként kicsit rutin-estnek tűnhetett, amit előadtak, de azért voltak, akik nem hagyták leereszteni az ölükbe hullott brit rock’n’roll csemege ajándékkosarat.

Ki, Hol, Mikor?
The Church, Gödör Klub, 2006. május 26.

Mi történt?
A nyolcvanas évek végének ausztrál kult zenekara (mely kiadója, illetve saját erőfeszítése ellenére soha nem hódított meg szélesebb tömegeket) végre eljutott Magyarországra, Uninvited Like The Clouds című, aktuális albumuk népszerűsítése céljából. Ezzel igazából dupla mulasztást pótoltak, hiszen a fellépést már 2004-ben meghirdették, de akkor különböző okokból elmaradt. A The Church a Heaven Street Seven társaságában lépett fel, akikkel egy évvel később közös európai turnéra indultak.

A nagy szemtanú
A 2007-es bulival ellentétben a Church ekkor akusztikus programmal lépett fel, de olyan intenzitású koncertet adtak, hogy senkinek nem tűnt fel a torzítók hiánya. Legfeljebb az, hogy nekünk nincs egy ilyen szimpatikus, ötven körüli fazonokból álló zenekarunk, na, hát így jártunk. Az egymással nehezen kijövő, de a színpadon tökéletes összhangban működő zenészek mindegyik korszakból előadtak dalokat (melyek közül az egyikben a HS7-ből Jappán is közreműködött), a koncert után pedig azon merengtünk az éjszakai buszon, hogy remélhetőleg létezik egy párhuzamos dimenzió, ahol a U2 és az R.E.M. lép fel füstös kocsmákban, a The Church viszont stadionokat tölt meg.

Ki, Hol, Mikor?
Queen, Népstadion, 1986. július 27.

Mi történt?
Akik rendesen viselkedtek, akár Bécsben is megnézhették a Queen Magic Tourjának 26 előadása közül az egyiket: nem kellett hozzá más, csak 100 schilling, egy kék útlevél, és egy Zsiguli márkájú személygépkocsi. Hegedűs László ambiciózus vállalkozása, a Multimedia Concerts révén július 27-én, a budapesti Népstadionban is fellépett a Queen, többek között azt is bizonyítva, hogy a dekadens kapitalizmus szemfényvesztő demonstrációja után másnap ugyanúgy mennek a villamosok, megtartják a szabad szombatokat, és még három évig, magát a kommunista struktúrát is. Nem lehet mondani, hogy a széles néptömegeket eleve kizárták volna a látványosságból, mert a jegyek mindössze 250 forintba kerültek, ami sem a benzinárakhoz, sem egy adag rántotthús-pir.burg-pár.káphoz képest nem nevezhetők magasnak. A koncert előtt a Queen városnézésen vett részt, és a fellépés után sem utaztak azonnal haza, hanem egy dunai hajókirándulás keretében megnézték Szentendrét.

A nagy szemtanú
Bécsben 30 schilling hiányzott a Kind Of Magicpólóhoz – Mihók, isten nyugosztalja, kölcsön adta –, így meglett, és nagyon megérte, mert a Népstadionban nem nagyon jött szembe egy ilyen darab. A Queen vakító fények kíséretében, a One Vision ekszatitikus gépsoundjával lépett a színpadra, majd 24 dal eljátszását követően a We Are The Champions után – mint szinte mindig – a God Save The Queen (nem csak egy Sex Pistols szám) búcsúzott, amelyet Freddie Mercury meztelen felsőtesttel, egy anglomagyar zászlóba burkolva, királyi kellékekkel adott elő. A közönség az összes dalt kívülről tudta (részletek Zsombolyai János filmjében és a Queen: Live In Budapest DVD-n), amikor pedig Pluto egy kicsit a tenyeréből is olvasva előadta a Tavaszi szél című magyar népdalt, annyira elérzékenyült, mint mikor Horn Gyula megnyitotta a nyugati határt a keletnémetek előtt. A Queen budapesti fellépése a legendás, 1961-es Louis Armstrong koncert után a Népstadionban rendezett legnagyobb produkció volt. Ennyi kamion, Brian May-frizurás road és melegítő ruhába bújtatott rendőr azóta sem szaladgált a világcsúcstartó Iharos Sándor által rótt futópályán. A Magic Tour azért is történelmi esemény, mert a legendás négyes egy hónappal és húsz nappal később az angliai Knebworth-ben, ebben az összeállításban utoljára koncertezett.

Ki, Hol, Mikor?
Green Day, Papp László Budapest Sportaréna, 2005. június 9.

Mi történt?
A Green Day-t két gyerekkori barát, Billie Joe Armstrong (ének-gitár) és Mike Drint (basszus) alapította, Tre Cool (dob) pedig később csatlakozott. 1994-ben, harmadik albumukat már egy multinál hozták ki, és a – ma már klasszikusnak számító – Dookie meghozta a világhírt. A Dookie-t nehéz volt überelni. Végül, ráunva erre a kínlódásra, Billie-ék 2004-ben gondoltak egyet, és beváltották lelküket Lucifernél egy hibátlan albumra, az American Idiotra. Egy évre rá, már mi is dupla sátánvillával köszöntöttük a három zseniális elkárhozottat az Arénában.

A nagy szemtanú
A koncert előtt egy rózsaszín nyuszi sörözgetett a színpadon, aztán 9-kor a zenekar az új album címadó dalával robbant be a színpadra, magasról téve a tényre, hogy ezzel helyből el is lőtték a legerősebb számukat, ami nem kevés magabiztosságról tanúskodott. A műsor javát természetesen a friss American Idiot-dalok tették ki, melyek pontos képed adnak az amerikai álom szertefoszlásáról, a modern világ szürkeségéről, a posványos politikáról és az elidegenedésről – mindezt igényes pop-punk-rockba ágyazva. A közvetlen punk-hangulatot szerencsére még ebben a böszme stadionban is sikerült fenntartaniuk valamennyire, például a tömegből verbuváltak alkalmi zenészeket a Knowledge eljátszásához – bizonyítván: bárki lehet világhírű punk rocker… Az mondjuk már kevésbé volt punkos, hogy az új lemez dalai hibátlanul szóltak, de hát a beavatottak tudták, hogy ez már az öreg patás műve… A koncert közepén – biztos, ami biztos – azért elnyomták a best of műsorukat is, olyan dalokkal, mint a Basket Case, vagy a Longview.

Ki, Hol, Mikor?
Muse , Papp László Budapest Sportaréna, 2007. október 10.

Mi történt?
Matthew Bellamy-éket hajdan Radiohead-imitátoroknak kiáltották ki, aztán persze legutóbbi albumuk (Black Holes and Revelations) turnéján végleg kiderült, hogy ők úgy érdekesek, színesek, és elképesztően monumentálisak, hogy kizárólag csak magukra hasonlítanak.

A nagy szemtanú
A Muse telis-tele van ellentmondásokkal: a zene időnként úgy indul, mint egy Queen szám, aztán átcsap bólogatós lovagló metálba, majd jön a Judas Priest-szerű hang, stb., és mégis hihetetlenül mellbe vág, és egyben van az egész. A Muse a jelenleg létező egyik legizgalmasabb zenekar, amely vegyíti… mit vegyíti, tökéletesen ötvözi a progresszív rockot az elektronikával, funkkal, heavy metállal, klasszikus zenével(!) és alternatív rockkal. A koncert ehhez hasonlóan ellentétes érzéseket ébresztett: a színpadot burokszerűen vette körbe egy félgömb, amiből gumitüskék álltak ki, egyszerre keltve fenyegető és simogató érzést. Az anyaméhben érezhette magát az ember, egy másik dimenzióban, ahol nincsen múltunk, de még jövőnk sem, csak sodor magával a zene az időtlen térben. Annak a röpke pillanatnak a lenyomata, amikor lemondóan elengedünk egy maroknyi édesen kínzó érzelmet, és várjuk az új élményeket, vakon adva át magunkat a Carpe Diem hívogató szavának. Az egymást követő, ütősebbnél ütősebb slágerek sorra kilövik a hallgató minden szívkamráját, míg arccal a csillagoknak készen nem áll a kínkeserves újjászületésre.

Ki, Hol, Mikor?
INXS, Kisstadion, 1991. július 7.

Mi történt?
Szinte minden készen állt a tökéletes közösüléshez: az öltözőkben, pontban élután hatkor, megjelent két masszőr, Michael Hutchence már százszor átnézte magát a plafontól a padlóig érő tükörben, a serkentők pedig előírásszerűen ott tartózkodtak, ahol lenniük kellett: az erekben száguldottak az agy felé. A világraszóló orgazmushoz egyvalami hiányzott: a közönség egyrésze. A Kisstadion kopár, ócska teknőjében és lelátóin félháznyi glamúr/nő aszalódott, talán azért, mert akkor tényleg ennyien voltak ebben az országban, vagy azért, mert a hiányzóknak más dolguk volt.

A nagy szemtanú
Az INXS show akkoriban fontos látványosság volt, a zenekar magas státuszát a KICK album iskolateremtő klipjeivel a túlszervezett, sűrű és bombasztikus MTV-jelenlét biztosította. Hutchence a kilencvenes évek elején a drog-addikció legjobban tolerálható szakaszát élte, vonzó, közlékeny, cinikus, tettre kész volt fizikai és mentális értelemben egyaránt. Bár az INXS a koncerten nem hozta a női publikumot térdelő-testhelyzetbe kényszerítő formáját – Hutchence nem kereste a kontaktust a közönséggel, megelégedett a testiség túlhangsúlyozásával, azzal az erotikus kommunikációval, amely Mick Jaggert és Steven Tylert emblematikus rocksztárrá tette. A műsorban elhangzott a KICK és az X összes slágere, vagyis a repertoár annyi kiváló dala, hogy közülük néhányat le kellett hagyni az év végén megjelent, a Wembley százezres közönségével együtt rögzített Live Baby Live albumról. Az INXS fél évtizedig világklasszis zenekarnak számított, és hatásának bizonyítéka, hogy a Wan2 egyik munkatársa, McT, Zamárdiban, egy fürdőkellékeket árusító butik előtt, 5 évesen – saját léggitár-kíséretével – hibátlanul énekelte el a Devil Insideot.

Ki, Hol, Mikor?
David Byrne, Petőfi Csarnok, 1992.

Mi történt?
A Talking Heads már a múlté. David Byrne szólóban dolgozik tovább, és részben új vizekre evez. Luaka Bop nevű lemezkiadójával foglalkozik, és a világzene kezdi érdekelni, vigyázó szemét Közép- és Dél-Amerikára veti. Az 1989-es Rei Momo című album mindenkit meglep. A rockzene sehol, ehelyett rengeteg fúvóssal teli a cucc: latin popzene, méghozzá a legjobbak közül való. Az 1992-es Uh-Oh albumra megvan az egyensúly Byrne régi és új énje között. Ekkor érkezik hozzánk, a PeCsa szabadterére.

A nagy szemtanú
Byrne kisétál, egy szál gitárral kezében, a függöny elé. Köszön és eljátszik egy számot. Még nem értetlenkedünk. Aztán belekezd egy újabb számba, s amikor már elkezdenénk vonogatni a vállunkat, s összehúzni a szemöldökünket, a dal közepénél egyszer csak pillanatnyi szünet, mire szétnyílik a függöny, s meglátjuk a zenekart. Kilencen vannak, és lenyűgöző(ek). A vörös (vagy talán kék) háttér előtt felálló társaság felét a fúvósok adják, Byrne mellett ők lesznek az est hangulatfelelősei. Ez a koncert már nem is koncert, hanem táncos-éneklős ünneplés. Fieszta. A tömeg még hazafelé is hullámzik.

Ki, Hol, Mikor?
Björk, Petőfi Csarnok, 1995.

Mi történt?
Az izlandi jégtündér elhagyja a Sugarcubes-t és lelép a szigetországból. Angliában szólókarrierbe kezd. 1993-ban megjelenik a Debut, amivel az énekesnő azonnal a célba talál. A Post albumot két évvel később adja ki, elődjéhez hasonló telitalálat ez is. A kettő között Björk eljut Budapestre, ami kisebbfajta csoda. Ráadásul kettő az egyben típusú, mert előzenekarnak akkori szerelmét hozza magával, az aranyfogú Goldie-t, aki épp akkor adja ki jungle-alapvetését, a Timeless albumot. Őt akkor még csak a bennfentes zenerajongók ismerik. Aznap este a PeCsában fokozhatatlan a jelen idő.

A nagy szemtanú
Full teltház, gomolyog az illatos füstfelhő, de a kutyát sem érdekli akkor még. Boldogok vagyunk, és akik miatt, azok maximálisan meghálálják rajongásunkat és bizalmunkat. Goldie-ék valami teljesen újat, szokatlant és váratlanul jót mutatnak nekünk, Björk pedig a slágereit hozza, mindet. Ekkor ő még vidám underground diszkókirálynő, és nem művésznő. Goldie és kompániája, miután befejezték a zenélést, a közönségen keresztülvágva hagyják el a koncerttermet, mellettünk is elhaladnak, s mikor a legbátrabb haverom hangosan ráköszön az aranyfogúra, hogy „Hi, Goldie“, ő sorban lekezel mindannyiunkkal.

Ki, Hol, Mikor?
R.E.M. , Kisstadion, 1999. július 9.

Mi történt?
Az R.E.M-et jó lett volna, mondjuk a ’80-as évek első felében látni, Michael Stipe-ék első három lemeze magasságában. Aztán jó lett volna a Document és a Green idején, ahogy a Tourfilm című koncertmoziban láthattuk, a világhódítás felé masírozó négyest. Azt nem annyira mondjuk, hogy az Out Of Time meg az Automatic For The People turnéiból is kimaradt Budapest, mert ezekkel az albumokkal nem mozdultak ki a nagyszobából – annál inkább fájlalhatjuk, hogy a Monster-turné elementáris koncertjeit kizárólag útlevél felhasználásával élvezhettük fullkontakt. No, de mindegy is: az utolsó egyessel kezdődő, négyszámjegyű év nyarán házhoz jött a kihagyhatatlan ajánlat – és milyen vicces: pont az első turnén, ahol – Bill Berry kiválása, a zenekari válság és a véleményes Up album után – már semmi nem úgy volt, ahogy addig.

A nagy szemtanú
Akárhogy is, ezen az estén az első randi pont olyan volt, ahogy az elsőrandista azt megálmodta. A sok közül az egyik lehetséges R.E.M-besztof programot hallhatta a Kisstadion közönsége – benne egy debütáló dallal, a csodás Great Beyonddal. Azt viszont csak a backstage népe látta, hogy milyen vicces A4-es lapokat ragasztott ki az R.E.M. crew a színpad mögötti területen: „Ma ez a nap van: 1999. július 9. Ma este itt vagyunk: Budapest, Kisstadion”, és így tovább. Azon az estén, mindenesetre, mindenki jókor volt, jó helyen.

Ki, Hol, Mikor?
Placebo, Petőfi Csarnok, 2003. szeptember 4.

Mi történt?
A Tarlós-szívatásokkal tarkított 2001-es, illetve a totálisan hakniízű 2006-os Sziget-bulik között (na, és ne feledjük a Depeche Mode előtti, szintén elblöffölt fellépést) a Placebo adott egy nagyon jó lemezt (Sleeping With Ghosts) kísérő, nagyon jó koncertet a PeCsában, 2003 szeptemberében. Majdnem tökéletes este volt, már csak azt kellene megtudni, hogy kinek jutott eszébe a Sugarloafot felléptetni Brian Molkóék előtt.

A nagy szemtanú
A PeCsa nagyterme nem sokban különbözött egy átlagos Depeche Mode klubesttől, legalábbis. ami a tömeg összetételét illeti. A Placebo rajongóinak jelentős része 16 és 21 év közötti, darkos csajokból áll, úgyhogy kissé kívülállónak éreztem magam, legalábbis addig, amíg a fények kihunytak, a zenekart az első szám erejéig még takaró függönyök pedig lehullottak. A Sleeping With Ghoststalán a legjobb lemezük, ezért egyáltalán nem volt zavaró, hogy a legtöbb dalt erről játszották (a Special Needsért különösen hálás voltam). Molko és Stefan Olsdal, a két soulmate, egyfolytában cserélgették egymással a gitárjaikat, az azóta már kivált Steve Hewitt precíz volt, mint mindig, a két láthatatlan kísérőzenész pedig szintén rendesen odatette magát. Sajnálkozhatnak azok, akik nem voltak ott; ők a – szintén ezen a turnén készült – Soulmates Never DieDVD-vel vigasztalódhattak.

Ki, Hol, Mikor?
Morrissey, Petőfi Csarnok szabadtér, 2006. július 5.

Mi történt?
Az egyik legkarizmatikusabb és népszerűségét tekintve már-már olimposzi magasságokba emelkedett énekes végre valahára fellépett Budapesten. Vb ide vagy oda, aznap este nem csak a fociról szólt az élet.

A nagy szemtanú
A legfontosabb kérdés az volt, hogy lesz-e The Smiths-dal vagy nem. Morrissey szólóéletműve eleve elég muníciót adna két koncertnyi műsorhoz is, mégis, valahol érthetően, mi inkább a régi ragyogásból akartunk ízelítőt kapni. A 19 dalból négy volt végül, ami a legendás együttes repertoárjából került ki, és megkönnyebbülve nyugtázhattuk: még mindig tud énekelni. Sőt, az egykoron szívdöglesztő színpadi mozgás húsz évvel később, egy picit ugyan már kikerekedve, de még mindig jól áll neki, flottul működik. A fickó a koncert előtt elment az egyik Media Marktba, ahol legnagyobb meglepetésére nem találta az új lemezét. Ha van szerencsénk, akkor valaki meggyőzte róla, hogy a szállító késett, ott volt, csak egyszerűen még nem tették ki a polcokra. Különben nem jön többet, és azzal kell megelégednünk, hogy csupán egyszer láthattuk őt és pazar koncertjét.

Ki, Hol, Mikor?
Roni Size, Petőfi Csarnok, 2001. május 19.

Mi történt?
Már az első Reprazent album (New Forms) után is többen próbálkoztak a drumbass királyának országunkba csalogatásával, de csak a második lemez után (In The Mode) sikerült, még éppen jelen időben. A Jungle War szervezőbrigád, élén Pánczél Gáborral, egy hónapos masszív reklámkampánnyal készült az eseményre. Ennek részeként az Est FM-en még d+b műsor is indult Drum Bass Marathon címmel.

A nagy szemtanú
Bár DJ-szett volt, Roni Size és MC Dynamite főszereplésével celebrált népünnepély minden képzeletet felülmúlt, már csak azért is, mert alig-alig fértünk be a PeCsába. Természetesen elhangoztak a két nagylemez legnagyobb slágerei, ment az ütemtörés teljes erőbedobással mind a két oldalon, senki sem vonta kétségbe, hogy hazai koncerttörténelmet írunk. A magyar dobbasszus közösség itt mutatta meg első ízben mérhetetlen nagy erejét és lelkesedését. Mi Londonban, Roni Size-ék pedig a mennyekben érezhették magukat.

Ki, Hol, Mikor?
Paul McCartney, Papp László Budapest Sportaréna, 2003. május 15.

Mi történt?
Legendaidézés, időutazás, 40 évnyi poptörténelem két és fél órába sűrítve. Az ex-Beatle, négyfős zenekara kíséretében, pályafutása első magyarországi koncertjét adta a 12.000-es kapacitású Papp László Budapest Sportarénában, 10.000 néző előtt, ami azt jelentette, hogy kb. 1962, vagyis valamelyik hamburgi Beatles-koncert óta Paul most lépett fel először nem telt ház előtt. Magas jegyárak ide vagy oda, beégtünk előtte rendesen.

A nagy szemtanú
Macca tudta jól, hogy az emberek miért vettek jegyet, épp ezért a koncert gerincét azok a bizonyos hatvanas években íródott darabok adták. Oké, a rend kedvéért eljátszott három dalt az aktuális lemezéről, a ’90-es évekből viszont nem vett elő semmit, a ’80-as évekből is csak a John Lennonra emlékező Here Todayt. A Wings korszakból sorra került hat kompozíció, a Beatlest viszont harminc dal képviselte. A show-t nyitó, gyengécske, erőtlen Hello Goodbyenál még kétségeim voltak, de aztán fokozatosan belelendült az öreg. Csúcspontokat nehéz kiemelni; az überprofi kísérőzenészek megszólalása, a rengeteg magyar nyelvű felkonf és zászlólengetés, a Harrison emlékére egy szál ukulelén előadott Something, a csöppet rosszindulatú Ringo-szívatás, a hátborzongatóan gyönyörű She’s Leaving Home, na és a Hey Judeot záró közönségénekeltetés mind ide tartozik.

Ki, Hol, Mikor?
Gotan Project, Petőfi Csarnok, 2003. április 7.

Mi történt?
Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller és Eduardo Makaroff francia zenészek elektronikával bolondított tangózenekara a 2000-es évek első felében hódított. Két nagylemezük között félidőben jutottak el hozzánk, hogy egy elegáns bulin lebbentsék fel a fátylat tudományukról.

A nagy szemtanú
A magyar Szilvási Gypsy Folk Band és a román Taraf De Haidouks voltak az előzenekar, de rájuk kevesen voltak kíváncsiak. A tömeg a franciákra indult be igazán. Félő volt, hogy a La Revancha Del Tangohibátlan atmoszférája élőben megidézhetetlen, de már az első pár szám alatt kiderült, ezúttal nincs szó lehetetlenről. A vetítés, a koreográfiák, a ruhák, a színpadi jelenlét, az összes látványelem, egy szóval, mindent bevetettek teljes gőzzel, hogy a szenvedélyesen hömpölygő muzsika biztosan érkezzen be a közönségnél. Annyira varázslatos volt, hogy vannak nők, akik azóta is ettől lüktetnek.

Ki, Hol, Mikor? Mit ki? Kik!
A Hobo Blues Band, Bródy János, Youssou N’Dour, Tracy Chapman, Peter Gabriel, Sting és Bruce Springsteen. Human Rights Now, Emberi jogokat most! Népstadion, 1988. szeptember 6.

Mi történt?
Még hátravannak az utolsó nagy rendőrmotoros, gumibotozós tüntetések, meg a rendszerváltás nagyja, ám hazánk lakosságának néhány tízezer tagja – bár még nem ismertük az alábbi kifejezést – kettő az egyben kap szolid beavatást az emberi szabadságjogok és az érvényes kortárs pop világába. A Népstadion bejáratainál az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát tartalmazó füzetecskéket osztogatnak, a színpadon pedig a teljes rocktörténelem összefüggésében is fajsúlyos, ráadásul egyenként is pályájuk magaslati pontjain tartózkodó figurák váltják egymást. Az már csak hab a tortán, hogy a publikum bónuszként egy, a mai napig legjobb albumával akkor üstökösként épp csak berobbant ifjú amerikai gitáros-énekesnőt, és egy ma már world music veteránnak is nevezhető kiváló afrikai könnyűzenészt, és az est tematikája szempontjából két, egyáltalán nem irreleváns hazai fellépőt is kap.

A nagy szemtanú
Az amúgy is markáns vektorok végén egy egészen elementáris este kerekedett, Springsteen, Sting és Gabriel egymást múlták felül, szellemesek és elegánsak voltak, modoroskodás nélkül (a megfelelő mennyiségű és minőségű humorral) ugrottak be egymás dalaiba. Kegyelmi pillanat volt, na. Még a kiadós zuhé sem ronthatta el a közel kilencvenezer ember szórakozását.

Ki, Hol, Mikor?
Roger Waters, Kisstadion, 2002. június 15.

Mi történt?
A Pink Floyd géniusza egy évvel a hatodik iksz előtt, eljutott oda, ahol a Fal, mint asszociáció ma is emberek ezreiből vált ki gyomorideget, még akkor is, ha az már nincs – igaz, a társadalmi falak épp azokban az években kezdtek felépülni. Lepergett az egész múltunk, jelenünk és jövőnk. A frontvonalban meneteltünk, helikopterek zúgtak körös körül, és mindent betöltő ideglelős kacagás kergetett őrületbe. Ócska külvárosi házfalak közt vertük a blattot, Syd Barett bámult ránk kifejezéstelenül, Bush puffogtatott ócska közhelyeket, egy gorilla figyelte bambán a vergődő emberiséget, gyermekek meneteltek a darálóba, díszlépést verő kalapácsok formáltak X-et, rózsaszínű disznó úszott lomhán az égen. Aztán az It’s Miracle alatt halálos csend lett, összekoccantak a molekulák, nagyon fáztunk, mégis szeretve voltunk az űrben.

A nagy szemtanú
Waters kifogástalan fekete öltönyben és napszemüvegben kezdett. Aztán lekerült a napszemüveg. Elégedett volt, kirobbanó formában játszott, vezényelt és manipulált, mint huszonvalahány évvel korábban Pink-diktátor. A közönség néma csendben követte az előadást, a felvonások között pedig végigsöpört az ováció. Waters két etapban értelmezte a világot. Az elsőben a Floyd, a másodikban a szólókarrier csúcsfelvételei szóltak, kvadrofon hangzással, lemezminőségben, de eltérő dinamikai súlypontokkal. A színpadon felvonuló muzsikusok korábban vagy a Floyd mellett tettek hűséget, vagy többek között Clapton, a Who, George Michael, Tina Turner, a Beach Boys, Bowie, Madonna, Prince és Robbie Williams mögött ügyködtek.

Ki, Hol, Mikor?
Living Colour, A38, 2008. október 15.

Mi történt?
A Vernon Reid fejében, 1983-ban megszületett, a funkot, a rockot, a heavy metalt, a punkot, a hiphopot és a satöbbit meg a társadalomkritikát, az emberi jogi, anti-rasszista, környezetvédő, színeket vegyítő (a fehér is szín) törekvéseket az RHCP-hez mérhető forradalmi, excentrikus és szórakoztató módon egyesítő zenekar fénykora után széthullott, hogy a 2000-es években fékezhetetlen, veterán klubzenekarként aranykorát élje.

A nagy szemtanú
Nagyon ritka az olyan koncert, amikor a közönséget annyira túlvezérli egy zenekar (már az elején), hogy a nép nem is követeli a slágereket, és a Living Colouré pont ilyen volt. Persze örültünk a Cult Of Personalitynek, a Love Rears Its Ugly Headnek, a Never Satisfiednak, a Woody Allen alapvetését alátámasztó Bi-nak – „mindenki szeret, ha biszexuális vagy” – amit az énekes érzékletesen el is játszott, meg a többinek, de tulajdonképpen tök mindegy volt, mi szól, csak szóljon. A zenekar tökéletesen zsebre tett minket. Frenetikus volt. Az a hang-fal, ami a hangfalakból jött, ránk dőlt, és mi önfeledten, sőt, extázisban őrjöngtünk a romokon, és közben csak elképedve néztünk egymásra: „Ezt nem hiszem el!” Életem végéig elhallgattam volna. A zenészek – akik egyesével is mesterei a hangszerüknek – olyan összhangban, lelkesen, felszabadultan, felszabadítóan és lehengerlően játszottak, hogy ha valaki azt mondja nekem utána: „ez volt életed utolsó rock-koncertje”, azt mondom: „oké, rendben”.

Ki, Hol, Mikor?
Nick Cave, Erkel Színház, 1997. június 11-12.

Mi történt?
Három évvel emlékezetes PeCsa-beli koncertje után, az akkor közel húsz éve egyfolytában csúcsra járó Nick Cave visszatért Budapestre, két estére. A „beborult trilógia” első részeként 1997 márciusában kiadott, megrázóan szép, zongorára írt The Boatman’s Call megjelenése után adta magát, hogy a zenekar egy kvázi „színházturnéra” induljon, és ezzel megszerezze a Nick Cave rajongók életének talán legszebb emlékét. A színházi körítés nem hogy elvett Cave és zenekara máig ismeretlen energiaforrásból táplálkozó intenzitásából, hanem szinte szétrobbantotta őket, a helyet, és a Mercy Seat meg a Red Right Hand alatt konkrétan a székükbe kapaszkodó nézőket. A fényeknek, a már majdnem intim közelségnek, a helyszínnek és a lehengerlő előadásnak köszönhetően az egész egy teljes filmként és élményként maradt meg, akár egy LSD trip.

A nagy szemtanú
Nick Cave-re azt mondani, hogy „karizmatikus”, pont olyan, mint Monica Beluccira azt mondani, hogy „szép”. Nick Cave azon (nagyon) kevesek egyike, akik maximális hőfokon kezdenek el egy koncertet, és a közepére/végére már nem létező tartományban járnak. Ahogy ’91-ben Prágában, az egykori színházteremben, a Lucernában, az Erkelben is már-már sátáni és angyali volt egyszerre. Azok legalábbis, akik az első sorokban ültek, egyszerre kárhoztak el és nyertek feloldozást, amikor mutatóujját rájuk emelte. Félelmetes volt és lenyűgöző.

Ki, Hol, Mikor?
Guns ’N’ Roses, Népstadion, 1992. május 22.

Mi történt?
Az 1985-ben Los Angeles-ben alakult – és azóta már (de)formálódó – Guns N’ Roses tagjai az Appetite for Destructionnelmég nem járták körbe a világot, viszont a Liesalbum után kiadott Use Your Illusion I-II. dupla-dupla lemezzel nyakukba vették a bolygót. Így jutottak el hozzánk is a Soundgarden és a Faith No More társaságában.

A nagy szemtanú
Miközben a Népstadionban – hivatalos adatok szerint – 60 ezren jöttek össze, ami pont elég egy tisztességes rock ’n’ roll attrakcióhoz, a színfalak mögött rendesen ment a para, mivel a szervezők elfelejtették kivenni a gázsit a bankból, a Guns pedig kölcsönbe nem ad semmit, legfőképpen magukat nem. Így hát nem maradt más hátra, Freinreiszék villámgyorsan nyakukba vették a várost, és körbelejmolták a tehetősebb ismerősöket. Így némi késés után be is dübörgött a Night Train, gyomrokat és füleket nem kímélő erővel. A Queen után szabadon Axl sem hagyhatta ki a „Távászi Sél Vezety Araszty” magyarra emlékeztető nyelven előadott hungarikumot, Slash akkordbontással. Amire viszont egy későbbi interjúban is elérzékenyülten emlékszik Axl, az az, amikor a November Rain zongora intróját játszva egy hatalmas villám cikázott át a stadion felett, húzva maga mögött a hátborzongató dörgést is. Ahogy a szám beindult, úgy szakadt le az ég a tömegre. Slash fejgéppel megfestett szólója az esőfüggönyben ikonként égett az ott lévők szürkeállományába.

Ki, Hol, Mikor?
Depeche Mode, MTK Stadion, 1993. július 27.

Mi történt?
A Depeche Mode harmadszor járt nálunk, ezúttal megújult arculattal és zenei stílussal. Azért van, ami nem változott: most sem nagyon tudtak kimozdulni a szállodából a rajongóknak köszönhetően.

A nagy szemtanú
Előző nap a fodrász a jegyen látható fotó segítségével Martinhoz igazította a frizurámat. Lepucoltam a Martensemet és a szemüvegem lencséjét, hogy jól lássak. Volt is mit nézni! Illetve lett volna, ha magasabbra növök, és nem megint lóbaszók állnak előttem! A Walking In My Shoes-nál egy haverom felemelt, így láthattam, ahogy a klipből megismert madárfejű nők elvonulnak a vásznon. Dave Gahan hosszú hajjal is ugyanolyan jól táncolt, mint röviddel, és bár alig borították izmok a testét, végig jól bírta szusszal. Élő dobon játszottak, igazi gitárral, a hangzás elég rockosan szólt. A Songs Of Faith And Devotion dalai minden képzeletemet felülmúlták, a legnagyobb régi slágerek – Enjoy the Silence, Personal Jesus– is új köntösben mutatkoztak meg. Az Everything Counts alatt karlengetéssel búcsúztunk a Depeche Mode-tól, viszlát nyolc év múlva!

Ki, Hol, Mikor?
The Cure, Kisstadion, 1989. május 26.

Mi történt?
Végnapjait élte a szocialista rendszer, s az efféle világvége hangulatban különösen fogékony az ifjúság a depresszív muzsikára. Az Ifjúsági Magazin, az érintettek vallomásaival és Popper Péter pszichológus szakvéleményével színesítve több oldalas cikkben mutatta be a grufti szubkultúrát. 17.000-en zarándokoltak el a Kisstadionba a Cure első magyarországi koncertjére. A ráadásokkal együtt 26 számos, 3 órás koncert az aktuális Disintegrationdalaiból, plusz a Cure addigi munkásságának legjobb pillanataiból állt. Robert Smith – ahogy egy akkoriban készült interjúban olvasható – egyszerre viaskodott önmaga és a zenekar széthullásával. Mellesleg akkor terjedt el először, hogy ez a Cure utolsó turnéja, és azóta ez minden alkalommal így van.

A nagy szemtanú
„Voltak döbbenetes pillanatok: a Kyoto Song tompa dübörgése, Robert Smith pszichedelikus gitárszólója vagy a Between the Eyes (valószínűleg inkább Inbetween Days – a szerk.) remegése. Ennek ellenére valami hiányzott az annyira kívánt ’totális kiütésből’. De a földönkívüli kísértet elkísért a Kisstadionon kívülre: a koncert utolsó hangjai még visszhangoztak a katlanból, dallamtöredékek robbantak ki, miközben a szemközti sötét ház sötét ablakaiból kristálytisztán csengett Robert Smith éneke. Akkor éreztem életemben először, milyen lehet az őrület határán állni.” – olvasható a rendkívül érzékletes beszámoló a Világ Ifjúsága magazin egyik 1989-es számában.

Ki, Hol, Mikor?
Monsters of Rock – AC/DC, Metallica, Mötley Crüe, Queensrÿche, Népstadion, 1991. augusztus 22.

Mi történt?
Az 1991-re már komoly, évtizedes múlttal rendelkező Monsters of Rock ekkor jutott el először (és utoljára) hazánkba. Az egyik legszebb felhozatalú Monsters of Rock turné ráadásul nem csak nekünk, szegény, elhanyagolt kelet-európaiaknak volt hatalmas élmény, hanem a fellépő zenekaroknak is, hisz pár nappal a magyar fellépés után, Moszkvában a rocktörténelem egyik legnagyobb buliját tartották másfél millió ember előtt.

A nagy szemtanú
Nos, nézőből Budapesten se volt hiány: akibe szorult egy kis élet, az ott volt a Népstadionban. A Queensrÿche-ról természetesen lecsúsztunk, de ezt nem bántuk, sőt, a Metallicéért és az AC/DC-ért a Mötley Crüe-t is simán feláldoztuk volna a pogó-istennek, de azért a Dr. Feelgoodalbummal szintén csúcson lévő Mötley-fellépés se volt elhanyagolható. Majd elszabadult a pokol: a Metallica a szokásos Morricone-dallammal settenkedett a színpadra, aztán…, aztán leszakította a fejünket az első riffel. Mint azóta kiderült, csak egy szokásos, tökéletes Metallica-show-nak lehettünk szemtanúi, csak ez akkor még újdonságnak számított, mint a fekete album dalai, amikkel szőnyegbombáztak minket, hiszen a lemez csak tíz nappal korábban jelent meg. Az AC/DC a The Razor’s Edgeet hozta el nekünk, no és persze az összes nagy klasszikust, ágyúdörgés, lángcsóvák, Angus-sztriptíz, avagy a világ akkori legnagyobb, legszórakoztatóbb rock and roll show-jának keretében.

Ki, Hol, Mikor?
U2, Népstadion, 1993. július 23.

Mi történt?
A sors iróniája, vagy talán a zenekar zsenialitása, hogy a U2 nem akkor volt a legforradalmibb, amikor Bono fehér zászlóval a kezében masírozott fel-alá, vagy amikor a rock ’n’ rollal megbénították San Francisco utcáit, hanem amikor a Zoo TV turné egy-egy előadásán a gigantikus multimédiás, image-akrobata, tripla csavaros, műholdas rock ’n’ roll cirkusz kellős közepén Bono a kezébe vett egy óriási mobiltelefont, és felhívott egy politikust (nálunk Thürmer Gyulát), és például elénekelte neki az I Just Call To Say I Love You kezdetű dalocskát, valamint, amikor olyan szlogenek jelentek meg a hatalmas kivetítőkön, hogy: EVERYTHING YOU KNOW IS WRONG. A közel 22 hónapig zajló mega vállalkozás (amelyen többek között előzenekar volt a Velvet Underground, a Public Enemy, a Sugarcubes, a Pearl Jam, a Pixies, és a Ramones) egy állomása koncert volt, nem előadás, hanem egy akkor és ott születő új művészeti ág a helyszínen történő instant tökélyre fejlesztése. Akkor még nem voltak rá szavaink, ma meg már elkoptak.

A nagy szemtanú
A Magyar Televízió munkatársaként kollégáimmal volt szerencsém az 1200 tonnás, 52 kamionnal odahordott színpadra, fölé és alá bemenni a koncert előtt. Olyan volt, mintha egy űrállomáson lettünk volna, semmit nem értettünk abból, amit látunk. Mondjuk, utána se, amikor megszólalt a Zoo Station, de onnantól már legalább nem voltunk zavarban. A 57 ezres tömeg előtt zajlott koncerten egyetlen kiemelkedő pillanat volt: az a másfél óra, amíg a színpadon voltak. Isteni színjáték volt. Ha az lett volna az utolsó aktus a Földön, mindannyian boldogan halunk meg.

Ki, Hol, Mikor?
Faith No More, Petőfi Csarnok Szabadtér, 1993. június 14.

Mi történt?
A ’90-es évek egyik legeklektikusabb, ráadásul éppen csúcsra járatott zenekara érkezett Budapestre. A friscói Faith No More heavy metalt kevert minden elképzelhető stílussal, funkkal, punk rockkal, progresszív rockkal, hiphoppal, hardcore-ral, thrash metallal, jazzel, és még Isten tudja mi mindennel. Az igazi agylövéses zenekar 1993-ban legexperimentálisabb albumát, az Angel Dustot turnéztatta.

A nagy szemtanú
Pont ezekben a napokban érettségiztünk, de mindenki esküdözött, hogy ott lesz a koncerten, hisz ez kihagyhatatlan! Mondanom se kell, hogy persze egyedül baktattam, füstölögve, keresztül a Városligeten (ahol ekkoriban még előszeretettel vadásztak a kóbor punkokra a skinek), és sejtelmem se volt, hogy, aminek szemtanúja leszek – csak azért is –, életem legjobb koncertjeként fog beleégni az agyamba. Mike Patton már akkor is egy ikon volt, ráadásul kiderült, hogy színpadon még őrültebb, mint lemezen: rohangált, vezényelt, ugrált, eszelősen üvöltött, vagy épp leénekelte a csillagokat az égről. A ritmusszekció végig hihetetlenül feszesen nyomta az alapokat, amire ráfeküdt a szintiszőnyeg, Jim Martin pedig… Jim Martin volt. Hazafelé az agyam majd szétdurrant az adrenalintól és valamit kezdenem kellett magammal, ezért futni kezdtem. A Vajdahunyad várában sétálók meghökkenve nézték a rohanás közben hangosan kacagó magányos holdkórost, aki én voltam…

Élő aktus
A legjobb live act-ek

Les Rythmes Digitales
Abban az időben, amikor a Tilos Rádió még nem számított az átlagpolgár szerint közellenségnek, elég nagyszabású bulikat szervezett. 1998-ban az egyik PeCsás Tilos bulin, a később Madonna producereként elhíresült Stuart Price lépett fel szólóprojektjével, hogy kiadás előtt álló, Darkdancer című albumát népszerűsítse. Mályva színű haj, gumimozgás, és a nyolcvanas évek szintipop zenéjének intenzív hatása. Szürreális és nagyon szórakoztató múltidézés volt, öles idézőjelekkel. Price úgy basszusozott, mint Kisszabó az Emeletből.

Amon Tobin
2003 őszén végre eljutott hozzánk is a kategorizálhatatlan, örök kísérletező brazil elektronikus zenei zseni. A frissen nyitott A38 hajón lépett föl, és tesztelte a hangrendszert. Ipari zajok, techno, hiphop és drum and bass ömlött a két lemezjátszó-laptop-Final Scratch felszerelésből. Előkerült persze sok saját szám, más Ninja Tune-előadók is, de volt megerőszakolt Beyonce és széttrancsírozott LL Cool J is, a végére meg egy durva Slayer átirat.

DJ Krush
2002-ben járt először nálunk a japán hiphop-jakuza. Shinsoucímű, akkor friss lemezével érkezett. Nem is lehetett volna jobb helyszínt találni a szeánszhoz, mint a Planetárium a Népligetben. Soha nem fogom elfelejteni, hogy miközben úsztam a zenében, körbevett a világűr, ezernyi csillag, bolygó, a Tejút és talán pár fekete lyuk. Bő másfél óra alatt bejártuk az egész Univerzumot.

International Live Act Fest
Miközben a magyar tenger partján zajlott az első Balaton Sound (2007-et írunk), Budapest sem maradt buli nélkül. A Hajógyári-szigeten található diszkóban, a Studióban értő és egészen nagyszámú közönség táncolta végig az elektronikus zenei tényezők élő zenekaros fellépéseit. A magyar Quasar mellett az angol Future Funk Squad, a dán Trentemoller, az ausztrál Infusion és a walesi Hybrid léptek föl.

Matthew Herbert
Az angol őrültre már régóta vártunk, és tavaly nyáron megkaptuk, ráadásul két minőségben is. Előbb big bandje élén adott koncertet a Millenárison, majd átsietett a Hajóra, ahol miniatűr elektronikus szerkezetéről saját számokkal és remixekkel bombázta a két perc alatt maximumra tüzelt hallgatóságot. Mindössze egy órán át tartott az egész, mégis olyan töménységű volt, hogy a többszörösének tűnt.

Amikor Cobain a Művész cukrászdában…
Igen, volt egy Nirvana koncert Budapesten. Igaz, akkor a Nirvana még a világméretű siker előtt állt, még nem készült el áttörést jelentő albumuk, a Nevermind. De akkor is. Ez ma már rocktörténelem. Kurt Cobainről és társairól fenn is maradt egy fotó, amelyen az Andrássy úti Művész-ben ülnek, kissé talán másnaposan.

A Petőfi Csarnokban nem ők voltak a headlinerek, azaz a húzónevek a plakáton, mégis, aki ott és akkor hallotta őket, féltve őrzi ezt a pillanatot. A hiteles történet az Urban Legends blogon!

A legnehezebb feladatot a zenekart tisztelő, és az este hét órás kezdésre pontosan érkező művészek közül Sárközy Fanni énekesnő kapta: 145 számból kellett kiválasztania azt a négy legautentikusabb KFT-darabot, melyek nemcsak jazz-szkafanderbe bújtatva mutatnak jól, hanem egy szép és okos hölgy előadásában is képesek lekötni egy cirka ötezres tömeg figyelmét a Laár-Márton-Lengyelfi-Bornai legénység landolását megelőző percekben. A KFT-vel egy idős művésznőnek nem okozott gondot a küldetés teljesítése. Elsőként a pénztárcánk elvesztésével járó pánikról énekelt (A pénztárcámat), majd a tehetetlen belső düh nyílt agresszióhoz vezetett, Fanni vadult, a színpad az avantgárd erőszak szimpóziumának adott helyet, és egy komplett Gázgyár elviselhetetlen terhe nehezedett ránk. Ezt követően Kovács Pálnak is ki kellett vennie a részét a közteherviselésből, A nagy alakítás (1990) albumon megjelent dal mellett még az egyik legnagyobb KFT-klasszikusra, a Balatoni nyárra maradt ideje a művésznőnek, mert pár perccel később már az együttes történetének legfontosabb pillanatait megidéző ál-dokumentum filmnek kellett pörögnie a BS óriásvásznain. Mindenki legnagyobb örömére a jubiláló zenekarokra jellemző fellengzés helyett Bornaiék nem a siker-, pénz- és csillogás-részét emelték ki a KFT-történetnek, hanem ebben a zanzásított opuszban sokkal inkább az együttes földönkívüli eredetére utaló jelek ufólagos magyarázatára törekedtek.

Miután a film véget ért, néhány légikísérő lépett a színpadra, hogy pár szakszerű mozdulattal készítsen fel minket a két és fél órás tér-, idő-, hang- és fényközi túrára, melynek első felvonásában a magyar rocktörténelem egyik elfeledett remekművének, az Ég és Föld (Asztrológia) albumnak a Napkirály című tétele szólalt meg. Ez az 1987-ban megjelent klasszikus a KFT talán legborongósabb és legelvontabb számait tartalmazza, fogyasztásuk csak a hazai könnyűzenei létben már komoly tapasztalatokkal rendelkező kóbor lelkeknek ajánlott, mint például a Quimby tagjai, akikről feltételezhető, hogy akár tudatosan, akár öntudatlanul agyon kellett hallgatniuk ezt a lemezt, különben nem jutottak volna el az absztrakció azon ünnepelt szintjére, ahol most fél lábbal az égben, és fél lábbal a földön állnak. Akármennyire nehéz falat az induláshoz ez az asztrológiai periódusos rendszer, melyen többek között Szaturnusz a Kőember, Plútó a Fekete felhő, és Merkúr Az újságíró, Laárék Napkirálya így is jól passzolt az Ufóshow legénységének bevonulásához. A túlzásokban ismét Laár András járt az élen, aki úgy jelent meg a színpadon, mintha egy Androméda-galaxisban megtartott vállalati buli karácsonyfájának öltözött volna, de szerencsére a folytatásban nem Ká, Pé, Uú, Vé, Ií, azaz nem Besenyő Két Poén Után Végtelenül Idegesítő Istvánként bohóckodott a színpadon, hanem az expedíció sikeres kimenetelét veszélyeztető társutas személyiségeit és poggyászlényeit a tranzitban hagyta megőrzésre. A ’81-es Táncdalfesztiválon feltűnt együttes a Napkirály után is tartotta magát az UFO-koncepthez, de egy könnyedebb, a KFT-koncerteken azonban már hosszú ideje távol tartott slágert, Az idegen lényt vette elő, majd a mozgalmas égi széfárból visszatérve földi üzemmódra váltottak, és azokat az időket idéztek meg, amikor még a sikeres, gazdag és nők által körberajongott Kádár-kori dandy-létről álmodoztak huszonöt évvel ezelőtt.

A Siker, pénz, csillogás által beindított blokkban Nátiék elsősorban társadalomkritikus számaikat vették elő: újra szólt a Fodrász, a Lefejellek köcsög, az Ugatnak a kutyák, és ismét végigsétálhattunk a Népköztársaság útjának álarcforgatagában (Bál az Operában), miközben a gyomrunk liftezett annak gondolatától, hogy ezeknek a számoknak a felvonókra firkált üzenete még húsz év távlatából is friss és aktuális. Egyértelműen igaz ez a Bábu vagy című elpusztíthatatlan marionett-indulóra, amely három évtizeddel ezelőtt még lemehetett a köztévében, de ma már Bornai Tibor meglátása szerint nem biztos, hogy kimaszkolás nélkül feltűnhetne ugyanezen a királyi fórumon. A jelenlegi közállapotokig eljutni komoly teljesítmény, a bábu léthez vezető folyamat hosszú, a KFT-nek például ezen az estén még le kellett játszania a Macska az útont, A szelet, és a Neonfényű boldogságot, sőt még egy földönkívüli hangszert, a lézerhárfát is be kellett vetniük A vonat című szám alatt, hogy eljussanak a Bábu vagyig. A Kraftwerkké átlényegülés jól állt a KFT-nek, akárcsak a Bábu vagyot váltó melankólia az Édes Életről (1988) lejátszott Nem sikerül kikúrálnom magam alatt, de ugyanilyen erőteljes volt, amikor a közönség energiavámpírokká változott át a tantrikus-mantrikus-ezoterikus Fénygolyók hatására. Természetesen most is hallhattunk Bornai- és Laár-verseket a számok közötti szünetekben: ezúttal a forró víz visszatérő vezeték és a fűtési ellenáramú vezeték hangos szerelmi aktusát leíró etűd volt a legerősebb, míg az Elizabetet egy pitét evő asszonyról szóló vers vezette fel. Sajnos, a jubileumi koncerten az Édes életről nem szólalt meg az Ötvenévesen Honoluluban – ami talán ez az egyetlen projekt, ami nem valósult meg a harminc éves KFT-tervből -, de ezért kárpótolt minket a Fantasztikus lány, valamint a négyes nőimádatnak szentelt hosszú futását bevégző Széplány (Vénusz).

Az időutazás második órájába az Éljen a szerelemmel léptünk be, melyet Laár Andráson kívül csak egyetlen ember, Mohai Tamás képes jól elénekelni az országban, táncolni és egyszerre lépni viszont mindenki tud rá, bármilyen időpontban és helyszínen éri is utol őt ez a szám, az utcán, a kocsiban, a villamoson vagy a moziban. Zászlólengetésre még ezalatt az ezredfordulós KFT-induló alatt sem került sor – az egy másik program, bábuknak -, egy cheerleader-kollektíva színpadi tornagyakorlataira viszont igen, akik nem sokkal később már afrikai törzsi harcosoknak öltözött partnereikkel táncoltak – senki sem fogja kitalálni -, az Afrikára. Ekkor már egy kicsit elX-faktorosodott az ünnep, de lévén a KFT nem egy a Spar üzletláncnak legyártott zenekarok közül, ezért a ráadásban minden visszatért a normális kerékvágásba, és még a zárás felé meghallgathattuk – most már eredeti változatban – a Balatoni Nyarat, valamint Az élet véget ér című szám tökéletes klónját, az Elmúltak az ünnepeket. A Kun Béla téri fákkal együtt hunytuk le a szemünket a Jójszakátra.

Sorrendben elhangzott december 28-án a Papp László Sportarénában a KFT harminc éves jubileumi koncertjén megtartott Ufóshow-n:

1. A Napkirály (Nap) / Ég és Föld (Asztrológia) – 1987
2. Az idegen lény / A nagy alakítás – 1990
3. Siker, pénz, csillogás / Siker, pénz, nők, csillogás – 1986
4. Lefejellek köcsög / Nem csupa angyal – 2006
5. Kincses kalendárium / Best of KFT – 2006
6. Üzenet a liftből / Üzenet a liftből / A fodrász – 1983
7. Ugatnak a kutyák / Macska az úton – 1982
8. Színes álarc a lelkemen / Bál az Operában – 1984
9. A fodrász / Üzenet a liftből / A fodrász – 1983
10. Bál az Operában / Bál az Operában – 1984
11. Macska az úton / Macska az úton – 1982
12. A szél / A bábu visszavág – 2008
13. Neonfényű boldogság / A bábu visszavág – 2008
14. A vonat / Macska az úton – 1982
15. Bábu vagy / Bábu vagy – 1996
16. Nem sikerül kikúrálni magam / Édes élet – 1988
17. Fénygolyók / A bábu visszavág – 2008
18. Elizabet / Siker, pénz, nők, csillogás – 1986
19. Fantasztikus lány / Édes élet – 1988
20. Széplány (Vénusz) / Ég és Föld (Asztrológia) – 1987
21. Éljen a szerelem / Éljen a szerelem – 2000
22. Afrika / Bál az Operában – 1984
23. Balatoni nyár / Siker, pénz, nők, csillogás – 1986
24. Elmúltak az ünnepek / Macska az úton – 1982
25. Jójszakát / Macska az úton – 1982

Szöveg: Nagy Dániel

Ha igaz, hogy az emberiség nevetve búcsúzik múltjától, akkor ez az összeállítás kiváló segédanyag a 10 éve megjelent Wan2 magazinból, aminek a papírváltozata egyrészt a régi csodaszép szamizdat-időket idézi, másrészt a gyűjtők féltett kincse, harmadrészt meg történelem, szintén.

Ha nem igaz – tartunk tőle, hogy nevetés inkább nem az – akkor legyen ironikus múltidézés és magunkbanézés. Bevezetés a Birodalomba, és ami utána jött.

Tárgyak, fejek, arcok és pofonok a nagy Medve vadászterületéről.

Balalajka

Mi ez?
A legatavisztikusabb orosz hangszer. Természetesen egy fegyverből alakult ki. Persze, minden húros hangszert az íjból származtatnak, azonban máig nem dőlt el, hogy az orosz fülnek a fegyverek vagy a hangszerek muzsikája a kedvesebb. A balalajka és a nyírfa képéről – hála Marika óvó néninek – mindenkinek az orosz pusztában danolászó muzsik ugrik be. Már évszázadokkal ezelőtt népszerű lett Kelet- és Dél-Európában.

Mire jó?
Magányosan, egyedüli kísérőhangszerként és zenekari egységként is kitűnően használható. A bandura, a guszli és a kobza háromszög formájú, gitárszerű nagytestvérén alapból három húr van, de számtalan verziója létezik. A tipikus balalajkahang az a fadarabbal, fémmel, vagy ujjal gyorsan pengetett ciripelés, ami nagyon hasonlít a Zorba görög, vagy éppen a „Keresztapa” szicíliai mandolin hangjára. Az utóbbi néhány évtizedben divatossá vált balalajka-zenekarok legmegdöbbentőbb hangszere a basszus balalajka, aminek kb. olyan a hangja, mint egy háromhúros népi bőgőnek, és akkora, mint egy sárkányrepülő. Valószínűleg, a KGB hangszerészei sokkal többet képesek kihozni belőle, mintsem gondolnánk.

Tangóharmonika

Mi ez?
Bőrdudára vagy fújtatós orgonára emlékeztető hangszer. Legalábbis ami a fújtatótechnikáját illeti. „Tangónak” csak a zongorabillentyűs változatát nevezzük. Az 1820-as években egy berlini hangszerkészítő, Friedrich Buschmann találta fel. Ekkor azonban még a fő dallamot is gombokon játszották. Oroszországban ma is ez az elterjedtebb változat, de hogy miért hívják tangónak a billentyűs verziót, senki sem tudja. Talán pont a tangókorszakra tehető elterjedése miatt.

Mire jó?
A jobb kéz a fő dallamot, a bal az akkordkíséretet hozza. A papírból, vagy bőrből készült fújtatóegységet állandó mozgásban kell tartanunk. Ha gyorsabban húzzuk, hangosabb, ha lassabban, halkabb. Nagy előnye, hogy mozgatás nélkül némán lehet vele gyakorolni, így a lakók ritkán utálják ki a harmonikás szomszédot. Nálunk csak a háború után lett igazán népszerű, hiszen jellegzetes hangja és egész zenekart pótló hangzása miatt szívesen alkalmazták vendéglátó és egyéb szórakozó egységekben. Mai megfelelője az olcsó távol-keleti hakniszintetizátor, amit szakmai berkekben csak nápolyi szeletnek hívnak. Ahogy a párizsi hangulattól elválaszthatatlan a harmonikakeringő, ugyanúgy elképzelhetetlen nélküle az orosz fájdalom is. Legmegrázóbb találkozásunkat a harmonikával a Második Ukrán Front hőseinek köszönhetjük. Ezzel siratták el az óvóhelyre bevonszolt, haslövéses bajtársakat. De ez szólt akkor is, amikor egy szakasz kaukázusi briganti ment végig a fiatalasszonyokon.

Sztálinorgona, Katyusa

Mi ez?
Félelmetes orosz rakétaüteg, aminek már senki sem tudja az igazi nevét. Először 1941-ben, az orsai harcok során találkoztak vele a döbbent német katonák. Általános iskolában Katyusának illett szólítani Sztálinorgona helyett. Az orosz rakétakísérleteket viszont csak 1936-ban kezdték, ezt gyorsította fel a világháború.

Mire jó?
Látványosan világító, szép hangú hangszer volt ez, amitől állítólag a kelleténél is jobban tartottak a német–magyar–román szövetségesek. A lélektani hadviselés is számon tartja félelmetes hangját, ami felért a Stuka zuhanóbombázókra szerelt szirénával. Az eredetileg repülőről indítható rakétának szánt Sztálinorgonának létezett földre állított és szállítójárműről indítható, több vezetősínes változata is. A II. világháború végére a győztes szovjet csapatok indulója kétségtelenül a Katyusa „muzsikája” lett.

Kalasnyikov

Mi ez?
A legpopulárisabb orosz hangszer. Kevés szovjet katona nevét ismerjük, nem úgy az 1919. november 10-én, a szibériai Kurjanban született Mihail Tyimofejevics Kalasnyikovét. A világháborús sebesült ‘41-ben megálmodott gépkarabélyának neve AK (Avtomat Kalasnyikova) volt. A világ egyik legnagyobb bizniszéből alig részesülő őrmester találmányát ma is világszerte 50–75 millió katona (!) használja és ennél is több azok száma, akik e korszakalkotó találmány jóvoltából voltak kénytelenek befejezni földi pályafutásukat.

Mire jó?

A számos ország címerében szereplő univerzális eszköz közelharcra (a szurony egy mozdulattal feltehető) és távbevetésekre (a behajtható válltámaszú AMD, deszantos verzió) egyaránt alkalmas. A nyolcvanas évek végéig mindössze egy üveg vodkáért nálunk is beszerezhető volt. A rendszerváltás után egyre ritkábban találkoztunk vele, majd a délszláv háború tetőfokán már csak a tv-ben láthattuk. A munkásőrségnél rendszeresített fegyvereket állítólag az Antall-kormány sumákolta szerb és horvát kézre, persze nem barátságból. A közvetítők közül már senki nem emlékszik, viszont állítólagos külföldi bankszámlákon még mindig milliárdok várják az örökösöket, már ha maradtak.

Tipp
A Kalasnyikov zenei változata Emir Kusturica Underground című filmjének egyik sláger illusztrációjaként CD-n is hozzáférhető, a youtube-on pedig megnézhető.

Rakendroll oroszul

Messer für Frau Müller
Bolondokháza

A Messer für Frau Müller vérpezsdítő, teljesen egyedi hangzású idiotizmus. A kilencvenes évek elején még brutális hardcore-t játszottak, aztán ’95 körül egyszer csak megbolondultak, és elektronika, punk és easy listening, meg még ki tudja miféle zenék és zajok összekotyvasztásával létrehozták sajátos muzsiká-jukat. A zenei gegeket bolondos látványvilág egészíti ki. Hallgass Messer für Frau Müllert, orosz rajzfilmfigurák rohangálnak majd a fejedben, és nem bírod ki vigyorgás nélkül.

N.O.M.
(Nyeformálnije
Organizacija Malagyezsi)

Szupercsapat. Összművészeti produkció: a zene, a show és a képzőművészet szerves egysége. A N.O.M. egyik tagja kizárólag a show-man feladatot látja el, a koncerteken különböző jelmezekben, pl. űrhajósruhában ökörködik, az együtteshez kapcsolódó képzőművész, K. Kopejkin képei, és színes ismeretterjesztő füzetei (Hogyan legyünk kultúráltak?, Hogyan igyunk alkoholt?) a ruhatárban megvásárolhatóak. A N.O.M. zenéjében az orosz táncdalok szarvasbőgésszerű éneke száll az alkoholgőzös tébolyban. Többször játszottak Magyarországon. Egy Barkasszal jöttek – Szentpétervárról. A Milli Vanilli óta történt legnagyobb popzenei átverés, a t.a.t.u., a leszbikus lányduó perverz / zseniális ötlete a gyerekpszichológusból marketing igazgatóvá lett Ivan Sapovalov fejéből pattant ki, amikor egy nap az interneten szörfölgetve ráeszmélt, hogy a legtöbb letöltést produkáló site-ok a gyerekpornó és tiniszex oldalak.

MD&C Pavlov
Az orosz rap keresztapja

Alexei Pavlovot 1984-ben csapta meg a hiphop szele, amikor egy kubai osztálytársa vakációjáról visszatérve amerikai rádiókból összekalózkodott felvételeket hozott magával. Pavlovot nem csak a hiphop ragadta magával, nem sokkal később Krisna-hívő lett. Először egy Zvuki Mu nevű art-rock csapatban játszott, Brian Eno felfigyelt a bandára, és szervezett nekik két amerikai koncertet. Alekszej New York fényeitől bódultan hazatérve elnevezte magát MC Pavlovnak, e nevet később MD&C Pavlovra bővítette. Orosz, angol és szanszkrit keveréknyelven rappel, amit gyakran értelmetlen halandzsával egészít ki, ha a ritmus megkívánja.

Nevsky Beat
Zeneileg talán a legkifinomultabb az orosz hiphop bandák közül. A baseballsapkás trojka ennyit írt a „muzikalnij sztil” rovatba: dope style.

DA-108
A jobb kézen DA, a balon 108, stílusosan, gótbetűkkel. A zene már kevésbé stílusos, olyan dobalapok bukkannak fel benne, amilyeneket még Bunyós Pityu is szégyellne.

Triada
Egész jó; szintén kissé lakodalomgyanús dob sounddal sajnos.

Sindikat
Kéttagú bűnügyi krónika, géppisztolyozással.

Bangi Hep
Nevezhetnék mondjuk Szájpreszkije Hillnek is magukat.

Jah Division
A nem kimondottan THC-alapú orosz kultúra furcsa hibridje. A marihuánáról énekelnek, de olyan hamisan, mintha tökrészegek volnának. Ráadásul Joy Division-számokat ültetnek át dubra. Pl.: Dub Will Tear Us Apart.

Filip Kirkorov
A hamiskás mosolyú orosz Jacko. A zenéjét nem mertük meghallgatni.

Szex, hazugság, tinipop: t.a.t.u.

A t.a.t.u., a leszbikus lányduó ötlete a gyerekpszichológusból marketing igazgatóvá lett Ivan Sapovalov fejéből pattant ki, amikor egy nap az interneten szörfölve ráeszmélt, hogy a legtöbb letöltést produkáló site-ok a gyerekpornó és tiniszex oldalak.

Kto eta?

Miután Sapovalov meghallgatott ötszáz 14 év körüli jelentkezőt, kiválasztotta a két moszkvai lányt, Julia Volkovát és Lena Katinát, majd hozzáfogott az imázsuk kidolgozásához. 2001-ben a duót leszerződtette a Universal Music Russia, nem sokkal ezután megjelent első maxijuk, az I’ve Lost My Mind orosz nyelvű verziója.

A dalnak köszönhetően a két lány néhány nap leforgása alatt a figyelem középpontjába került, és az csak hab volt a tortán, hogy a szám botrányos videóklipjét betiltotta az MTV Russia. Mire 2002-ben megjelent 200 km/h in The Wrong Lane című albumuk, már hatalmas sztárok voltak Oroszországban, nem csoda, ha a lemez angol nyelvű verziójának egyik producere már Trevor Horn volt.

A 2003-as eurovíziós dalfesztivál befutóinak számítottak, de mivel Volkova hangszálproblémái miatt nem vett részt a próbákon, a hamisra sikeredett előadásuk miatt csak a harmadikok lettek. Hogy fenntartsák leszbikus imidzsüket, koncertjeik alatt minimum egyszer szenvedélyesen csókolóztak, dalszövegeik és videóklipjeik pedig azt sugallták, hogy leszbikus viszonyt folytatnak egymással. Végül 2003 decemberében Vitalij Manszki A t.A.T.u. anatómiája című dokumentumfilmben kipakoltak: bevallották, hogy nem szeretők, soha nem is voltak, és az egész csak egy marketingfogás volt. Katina elmondta, hogy megtért Istenhez, és bűneit folyamatos gyónással és imádkozással próbálja jóvátenni, Volkova pedig bevallotta, hogy 2003 februárjában átesett egy abortuszon.
Következő lemezüket 2004-re tervezték, amihez Sapovalov még egy reality show-t (t.A.T.u. Podnebesnajában) is leszervezett, melynek során – az Ashlee Simpson-recept szerint – a nézők végigkövethették a számok felvételeit. A lemez azonban csak nem akart elkészülni, és többhónapos vita után a két csaj 2004 tavaszán szakított a menedzsmenttel. Időközben Volkova bejelentette, hogy gyereket vár Pavel Pasa Szidorov karatebajnoktól. Lányuk, Victoria 2004 szeptemberében született meg, de néhány hónappal később a lány szakított az amúgy nős Szidorovval.

Bár Juliának folyamatosan problémája van hangszálaival, Lenának pedig megromlott az egészségi állapota, a t.A.T.u. lányokat látszólag semmi sem tudta eltántorítani attól, hogy elkészítsenek még egy lemezt. A nemrég megjelent Dangerous And Moving albumon 11 új dal hallható, és ott találjuk a vendégművészek sorában Stinget is. Az album első kislemezdalának, az All About Us videójába belepakoltak mindent, ami felháborodásra adhat okot: van benne ittas vezetés, strihelés, nemi erőszak és gyilkosság, de hogy ez mire lesz elég, az majd elválik.

Sto gyélaty?

Sapovalov annyi bőrt húzott le a lányokról, amennyit csak tudott, és az már önmagában is gyanús, hogy bár a t.A.T.u. első lemezéből 10 millió példány fogyott világszerte, Katina még mindig szüleivel lakik Moszkva egyik lakótelepén, Volkovának pedig mindössze egy kétszobás lakásra futotta. Rajtuk kívül másokat is leszedett, például Jelena Kipert, az All The Things She Said és a They’re Not Gonna Get Us számok szerzőjét, aki tavaly pert nyert Sapovalov cége ellen, mert az nem volt hajlandó kifizetni neki a jogdíjakat. De az is igaz, hogy nélküle a t.A.T.u. lányok még mindig a falatnyi lakásban élnének, dideregve a falatnyi szoknyácskáikban. Kérdés, hogy boldogulnak-e a menedzserük nélkül, akinek már új felfedezettje van, a 12 éves Helja.

Hurrá, nyaralunk – A Gulag-szigetcsoport

Mi ez?
Gulág: Goszudarsztvennoje Upravlenije Lagerej, Munkatáborok Állami Kormányzata.

Büntető, nevelő intéz-mény, a cáratyuskák által bevezetett robotmunka tovább-gondolása, a Szovjet-unió népgaz-daságának sajátos vázát alkotó kényszermunka tábor hálózat, meg-semmisítő tábor-rendszer, a náci haláltábor-szisztéma semmivel nem szolidabb változata. Az elítéltek munkaerejének felhasználása azzal a céllal történt, hogy „munkakészségük fejlődhessen és ezáltal vegyék ki részüket a kommunizmus építéséből”. A gulág rabjai által végzett munka nélkül, a nácik ellen küzdő hős Vörös Hadsereg, hadianyag és ellátmány híján, valószínűleg még mindig Moszkva falai alatt táborozna. A nem politikai elitéltek, Sztálin elvtárs történelmi utasításának megfelelően kegyelmet kaptak és mehettek a frontra aknát szedni.

Mi a teendő?
Felfogni a megérthetetlent. Kóklerek és csibészek „tanulmányai” helyett kötelező irodalom a munkatáborban raboskodó Alekszandr Szolzsenyicin kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja.

Gulag-comics
Írta és rajzolta Dancig Szergejevics Baldajev, MVD őrnagy
(forrás: http://www.gulag.hu)

Rajzolója maga is megjárta a Gulagot, de nem rabként, hanem börtönőrként. Néprajzi érdeklődésből és pedagógiai szándékból indittatva rajzolta és irta le a Gulag borzalmas világát. Ebbe a képregényben nem csupán az információk hátborzongatóak, hanem az is, ahogyan a „naiv művész” horrortörténete a szovjet plakátok és a nyugati képregények sablonjaival keveredik.

1.

A „nép ellenségei” gyermekeinek kihallgatása szüleik és hozzátartozóik ellenforradalmi tevékenységéről. A sztálini NKVD arra buzditotta a gyermekeket, hogy feljelentsék szüleiket, s így egyesekből hőst csinált, másokból meg veréssel csikarta ki a szükséges vallomást. Az egész országban kampány indult azért, hogy a gyermekek nyilvánosan megtagadják a „nép ellensége” szüleiket, újságcikkek segitségével rávették őket arra, hogy a gyűléseken ők is „haragosan elítéljék a kémeket”. Egyes tanárok efféle fogalmazásokat irattak: „Mi a véleményetek – neked, apádnak és anyádnak – Bljuher, Tuhacsevszkij, Jegorov és a Szovjetunió más marshalljainak letartóztatásáról?” Az ilyen fogalmazások megírása után sok gyerek lett árva, s került gyermekotthonba…

2.

A „nép ellensége” nőket a köztörvényesek közé lökték egy éjszakára, de néha többre is… Hogy az NKVD számára szükséges vallomásokat kikényszeríthessék (a 3. fokozatú kihallgatásokon, kínzásokon kivül) a nőket a köztörvényesek zárkáiban helyezték el, ahol a legszörnyűbb módon megcsúfolták, és csoportosan megerőszakolták őket. Az áldozatok gyakran öngyilkosok lettek (fölakasztották magukat, felvágták az ereiket, földet ettek stb.)…

3.

Az oxigén vagy a légzőszervek elzárása volt az egyik brutális módszer a „nép ellensége” vallomásának kicsikarására. Kihallgatás közben az NKVD speciális munkatársai a „ráverő kovácsok” vagy „balták” úgy segítették a nyomozót (gyakran maguk is azok voltak), hogy az áldozat fejére gumizacskót húztak, hogy az ne tudjon levegőt venni. Néhány ilyen kínzás után az áldozat szájából, orrából, füléből eleredt a vér.

Back In The USSR
Vörös hadsereg

Mi ez?
A Vörös Hadsereg 1918 májusában alakult: a főleg munkásokból és a cári hadsereg egykori katonáiból álló csapatok ekkor 50 000 embert számláltak. A létszám rohamosan nőtt, 1919 márciusára a Vörös Hadsereg már 1,5 millió, 1920 elejére pedig 5 millió emberből állt. A hadsereg megalapítója és első főparancsnoka Lev Davidovics Trockij volt.

Mi a teendő?
A Vörös Hadsereg sikereit elsősorban az óriási számban felsorakoztatott közkatonák helytállásának köszönhette. Nem a szovjet hadvezetésen, hanem a frontkatonákon múlott, hogy a Wehrmacht csapatai 1941-ben nem mértek végzetes csapást a Szovjetunióra. A szovjet statisztikák szerint minden 100, 1922 és 1925 között született fiatalember közül 97 meghalt a II. világháborúban. Egy idevágó vicc minden idők legszovjetebb háborús kémfilmje, A tavasz 17 pillanata hőséről: „Minden év február 23-án (a Vörös Hadsereg napján) Stirlitz harmonikával járta Berlin utcáit és tereit, közben kozák dalokat énekelt. Nem is sejtette, hogy ezekben a napokban milyen közel állt a lebukáshoz.”

A nagy Hurrrrrá!

Mi ez?
Ha a moszkvai Vörös téren magasodó Szpasszkij-torony mesélni tudna, minden bizonnyal látványos november hetedikékről és május elsejékről regélhetne, e jeles dátumok ugyanis évtizedeken át egyet jelentettek a szovjet hadiipar teljes arzenálját felvonultató díszszemlékkel. Bár a november 7-ei katonai szemle volt, a május 1-jei pedig a dolgozó tömegek felvonulása, lényeges különbség nem volt a két esemény között. A díszszemlék versenyében a legemlékezetesebb rendezvény címe a II. világháború végén megtartott győzelmi díszszemlét illeti, melynek keretében a szovjet vezetők lábai elé hajították a németektől zsákmányolt lobogókat.
A Magyar Televízió 1988-ig élő adásban közvetítette a díszszemléket. November 7-én reggel 7 óra 50 perctől milliók ültek a tévé elé, hogy megnézzék a különböző katonai akadémiák, hadseregek és alakulatok felvonulását, és megtekintsék a Vörös Hadsereg elrettentő ballisztikus-interkontinetális rakétaarzenálját. Azonban még ez, a világ nyugati részét fenyegető dübörgés sem tudta túldecibiálni a díszszemlék nyitányát, a szemle katonáinak mennydörgő „Hurrrrrrráááááá”-ját.

Mi a teendő?
Noha a díszszemletartásban mindenképpen világelső Szovjetunió már nincs többé, egy-egy kiadós katonai díszszemlére azért hébe-hóba sor kerül a sokat látott Vörös téren. Így történt például idén is a második világháború végére emlékező Győzelem napi ünnepségek alkalmából, mikor is a világ több mint 50 vezetője gyűlt össze Moszkvában, hogy megünnepelje a náci Németország vereségének és az európai harcok lezárulásának 60. évfordulóját.

Írástudók – Az olvasó népért

Vlagyimir Szorokin

Amikor a moszkvai Nagyszínház nézőterébe belefúródott a jövőbe emigráló, mindent visszacsinálni akaró komcsik üzenete és Berija arra a kérdésre, hogy „Mondd meg őszintén, Berija elvtárs: jó lesz-e ez nekünk?”, azt válaszolta – „Igen, jó lesz!”, az orosz próza meg volt mentve.

Vagy ha nem is volt megmentve, meg volt csinálva, méghozzá hátulról. Vlagyimir Szorokin egyetlen jelenetbe sűrítette azt, amit a posztszovjetről és a posztmodernről tudni kell. A szovjet-orosz írókat és líristákat persziflázsoló kollázsregényben Berija bizniszelni kezd a történelem kerekének visszafordítására is alkalmas kékhájjal, majd a James Bond-szerű vaudville-ben sor kerül minden más mellett egy kemény pornó akcióra Sztálin és Hitler között, miközben Hruscsov a háttérben beavatkozásra kész. Szorokin lenyúlta Viktor Pelevint, aki a Kristályvilágban a tivornyák ritmusához igazította a Szovjetunióban végbement változásokat, kezdve attól, hogy az országot tulajdonképpen a Kreml alatti szinkronvilágból irányították, egészen azt a korábban nem ismert tényt vázolva, hogy Sztálin akkor veszítette el a hatalmát, amikor a Felső Világ állatkertjének elefántgondozója fejbe vágta őt egy lapáttal, és megszerezte tőle a pipának álcázott csodafegyvert. Igen, úgy tűnik, mindenki Pelevinre akar licitálni, de ez azért jó, mert csak így születhettek meg a valósággal analóg kollegiális abszurdok. Szorokin minden, az új világról tudósító könyve egy-egy szellemi és fizikai katasztrófa: a Sor, a Jég, és a Magyarországon a Téma lezárva antológiában publikált Hirosima a bizonyíték. Pelevin a Kristályvilágban bemutatja kortársait, akik a fordultfarkas-kérdés tanulmányozásába, a sápadt-fekete szektákba, a mardong építésbe menekülnek, és újra a veszélyessé váló miszticizmusban hisznek az érthetetlen, de mindenképpen csak elképzelhetetlenül sok pénzzel finanszírozható valóság helyett. Pelevin legújabb regényében, a racionális Számokban a teljes transzban, eszeveszetten forgó haláldervisek Tarantinót megszégyenítő képeken jelennek meg, miként Szergej Bolmat Klikk című városi bandita regénye maga a Kutyaszorítóban. A nálunk is elérhető újorosz könyvek szerzői egymást hekkelik. A moszkvai Ilja Sztogoff a szerencsétlen szentpétervári pénzváltó kirablásáról szóló, a világpolitikai játékokra is reflektáló Kamikazében rácsatlakozik saját, A macsók nem sírnak című kokainszippantó yuppie-riportjátra, de tulajdonképpen egy remek megkezdett történetet folytat, amit viszont Vlagyimir Szpektr írt meg Ennyi nem elég! címmel.

A kemény férfiak mellett, akik nem szívesen mutatkoznak a stricikkel, ám szinte biztosan ismerik őket, hasonló gesztusokkal írnak a hölgyek. A tüneményesen zavaros ifjú hölgy, a szentpétervári Keira Knightleyből, Irina Gyenyezskinából sosem lesz a cizelláltan és gondosan író nagyasszony, Ljudmila Ulickaja, mert – miként az a Vászja című lakótelepi horror szkeccséből kiderül – nem akar felnőni: mert erre igazából nincs is remény. Natalja Szmirnovából sem lesz Gyenyezskina, Oleg Posztnovból Jegor Radov, hanem egymás mellett fognak írni. Oroszország túl nagy ország ahhoz, hogy elég lenne egyetlen Mester, a modern Háború és békét megalkotó Vaszilij Akszjonov (Moszkvai történet), egyetlen Tanítvány, Tatyjana Tolsztaja (KSSZ) vagy egyetlen részeges zseni, a Moszkva–Petucski alkotója, Venedikt Jerofejev. Mindenki másért ír, de mindenki ugyanazon okból: mert megy neki.

Szovjetikumok, avagy édes élet

Nem kell mindig kaviár?

Mi ez?
Kaviár, vagyis halikra, neve a török „khavyar” szóból származik. A valódi kaviár alatt kizárólag a tokhalfajtákból és a kecsegéből kinyert ikrákat értjük. Az orosz cári udvar és általában a nemesség kedvelt eledelének számított, amelynek európai népszerűségéhez nagyban hozzájárultak a gasztronómiában járatlan bolsevikok is: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom elől Európába menekülő arisztokrácia nem csak a családi porcelánt és az ikonosztázokat, de a kaviár szeretetét is magával vitte Nyugatra.

Mi a teendő?
A Vörös téren Ritz-Carlton Hotel épül, a moszkvai bazársorok nyugati divattervezők kollekcióit kínálják, a belvárosi éttermekben csillagászati árak dívnak, a javak újraelosztásakor korán kelő újoroszok pedig visszaszoktak őseik luxusára, a kaviárra. A kaviárbiznisz virágzó, és mint sok minden más, többnyire illegális üzletág. Meg nem erősített forrásaink szerint ma az olaj és az alumínium után a kaviár a legjövedelmezőbb féllegális üzletág Oroszországban. Az Egyesült Államok most készül betiltani az orosz kaviárimportot, mert veszélyeztetettnek látják a „kaviártermelő” halfajták fennmaradását. Amíg a 90-es években az egyik tokhalfajta súlya elérte a fél tonnát, ma – a gyors kitermelés miatt – már a 150 kilós példányokat is halásszák.

Pezsgőfürdő

Mi ez?
Hogy gyorsabban teljenek a téli esték, és jobban csússzon a kaviár, a luxusfüggő II. Sándor az egyik leghíresebb francia pezsgőkészítőt, Louis Roederert bízta meg egy személyre szóló udvari pezsgő megalkotásával. Az eredmény az áttetsző kristályüvegbe palackozott Roederer Cristal lett. II Sándor királyi itala ma is kapható, palackonként 80 000 forint körüli áron.

Mi a teendő?
Marilyn Monroe kedvenc pezsgője a Piper-Heidsieck volt, Churchill a Pol Rogerre esküdött, James Bond pedig a Bollingerre. A Szovjetunió a „Pezsgőt minden szovjet családnak” – szlogenű programmal igyekezett felzárkózni a pezsgőfronton: a feladattal megbízott tudósok azonnal el is kezdték törni a fejüket, melynek eredménye a máig nagy népszerűségnek örvendő kommersz pezsgő, a Szovjetszkoje Sampanszkoje lett.

Mekkora esélyt látsz egy olyan atomháborúra,amilyenről a könyvben írsz?

Dmitry Glukhovsky: Ma sokkal nagyobb az esélye egy atomháborúnak, mint a hatvanas-hetvenes években volt. Akkor csak két tábor volt, két atomhatalom – keleti és nyugati -, és mindkét tábor teljesen ura volt az arzenáljának, illetve mindketten féltek megtenni az első lépést. Mivel senki nem tudott védekezni az atomtámadás ellen – tehát ha az egyikük használta volna, a másik válaszcsapást mér rá, és szépen elpusztul az egész Föld. Mostanra a helyzet drasztikusan megváltozott, sokkal több országnak van atomfegyvere – harmadik világbeli országok is, melyeknek konfliktusa van egymással, lásd India-Pakisztán, India-Kína, vagy Izrael és hamarosan Irán, Észak-Korea-USA, Észak Korea-Japán – és persze Oroszország-Kína, Oroszország-USA, USA-Kína. Ha már ennyi játékosnak van atomfegyvere, és közülük egyesek védelmi rendszereken is dolgoznak, márpedig ha a védekezés lehetősége adott, akkor lehet egy olyan kísértés, hogy ha már atomháború: akkor te kezdd el.

wan2.com Szerinted ilyen lesz a világvége? Inkább atomháború — semmi ökokatasztrófa, semmi vírus?

DG: Nem, nem hiszem, hogy ez lesz… nem mondanám. Nem számítok rá hogy atomháború lenne a közeljövőben, bár a könyvem alapján hamarosan be kellene következnie az ítéletnapnak – de ennél igazából optimistább vagyok, és bízom benne, hogy van annyi belátás az emberiségben, hogy ne kezdjen olyasmibe, ami így elfajulhat.

Van egy kész válaszod arra, hogy a könyvbeli atomháborúnak mik az okai, részletei? Erről ugyanis alig esik szó a Metró 2033-ban.

DG: Szerintem jobb így, hogy nem írtam le, hogy mi történt, mert ha ki lenne mondva, hogy ki kezdett háborúzni kivel, akkor ha valójában nem úgy történik, akkor azt mondhatnák nekem, hogy hé!, nem is Kína volt, hanem Irán! Miért vezettél félre minket? Ezért inkébb nem bocsátkozom részletekbe, mert így a könyv mindig aktuális és releváns tud lenni. Az az egy biztos, hogy akárhogy változik is a politikai klíma, mindíg úgy fog tűnni, hogy nagy az esély arra, hogy a METRO 2033/2034 valósággá váljon.

wan2.com A Metró 2033/34 nem igazán science fiction, inkább history fiction. Valóban azt gondolod, hogy még a könyvekben leírt mostoha, posztnukleáris körülmények között sem lenne annyi belátás az emberekben, hogy ne ugorjanak egymás torkának? Hiszen ezzel az egész emberi faj túlélését veszélyeztetik…

DG: Egészen komolyan azt gondolom, hogy az emberiséget egyének alkotják és ezek úgy viselkednek, mint az ősemberek. A leghosszabb békeidőt a történelemben – az elmúlt pár évtizedet — csak az magyarázza, hogy vannak atomfegyverek. Ha egyetlen konfliktus eszkalálódna, az az egész világot az összeomlás szélére sodorhatná. És akkor jöhet a pusztulás, az ítéletnap, a világvége. Az USA folytatja azoknak az országoknak a bombázását, amelyekről úgy ítéli meg, hogy nem elég demokratikusak – vagy túl sok olajuk van. Vagy ahogy most Líbia esetében láthattuk, a franciák vagy az angolok nagyjából ugyanezt csinálják. Egészen addig, amíg valakiknek valahol érdekében áll újraosztani egy ország erőforrásait, különös tekintettel az olajra és a gázra, addig mindig lehet majd találni egy okot, hogy bombázzuk, és megszálljuk — vagy meggyőzzük a helyi ellenzéket, hogy tegye ezt meg helyettünk. Szóval, szó sincs róla, hogy az emberiség békésebbé vált az elmúlt évtizedekben – csak arról van szó, hogy minden világhatalomnak van atomfegyvere, és félnek egy igazán nagy konfliktus kirobbanásától. Mert akkor a tétek túl magasra emelkednének.

wan2.com A jelenlegi válságokból nem tanulnak az emberek? Nem fogunk ráébredni soha, hogy így tönkremegy a bolygó is és a társadalmaink is?

DG: Minél szegényebb egy ember, annál vadabb. Mi mind csak akkor vagyunk civilizáltak, ha magas a fizetésünk, ha nem kell túl sokat sorba állni a kolbászért, vagy a kenyérért, ha elmehetünk szavazni és a szavazatunk számít valamit; de amint elveszik tőlünk a kenyeret, és nincs munkánk, vadak leszünk, sokkal inkább állati, mint emberi lesz a viselkedésünk. Láthatjuk a harmincas évek Németországának példáján, hogy a világ egyik legműveltebb, legcivilizáltabb nemzete, mely büszke volt a kultúrájára, képes volt egy évtized alatt teljesen elállatiasodni. Ez kiváló példája annak, mennyire könnyű visszalökni az emberi lényt az őskorba, állati szintre. Ha ez a válság folytatódik, hamar vége is lesz a nagy európaiságnak, és akkor jönnek vissza a nagy büszke nemzetek. A civilizáció a gazdagok kiváltsága. Ha nincs pénzed és éhes vagy, a puszta létezésed sokkal jobban érdekel, mint a kultúrád vagy a tolerancia.

wan2.com Sikeres íróként, politikával is foglalkozó prominens személyiségként érzel bármilyen személyes fenyegetettséget Oroszországban?

DG: Nem. Oroszországban az irodalmat nem cenzúrázzák. Mert, most – nem úgy mint a múltban – azoknak, akik a hatalmat birtokolják, nincs ideológiájuk, nem ez hajtja őket. Üzletemberek. Arra használják a politikai hatalmat, hogy annyi pénzt halmozzanak fel, amennyit csak tudnak. Pénzt sajtolnak ki az olajból, a gázból, az erőforrásokból, a korrupciós piramisból. Semmilyen ideológia nem érdekli őket, csak a pénz. Oroszország jövője sem érdekli őket, csak az, hogy annyit lopjanak, amennyit csak tudnak. Az én meglátásom szerint az orosz állam, az orosz politika ma arról szól, hogy lebontsák a szovjet birodalmi berendezkedést, és azt a korai kaotikus demokráciát, amit Jelcin vezetett be, és helyette megalapítsanak egy szinte feudális, középkori politikai rendszert, melynek a tetején van egy király, vagy hívjuk, aminek akarjuk, és alatta grófok, bárók, hercegek vannak. A király pénzért elcseréli a hatalmának egy-egy darabját, és ez így megy tovább lefelé, mert a bárók is eladnak ebből a hatalomból egy darabkát – így a királynak vannak vazallusai, és a vazallusoknak is vannak vazallusai. Egy moszkvai közlekedési rendőr havonta körülbelül tizenötezer dollárt keres kenőpénzekből: ennek egy részét megtarthatja, a nagyobb részét oda kell adnia a feletteseinek. A pénz felfelé vándorol a piramisban. Ha előléptetést akarsz, meg kell fizetned. Minden posztnak, minden rangnak megvan az ára. Félmillió dollárért ezredes lehetsz a belügynél. Valahol ez a kapitalizmus persze – pénzért mindent megkaphatsz –, ugyanakkor feudális, és cinikus. A hatalmi struktúrák igazából nem működnek. A bíróságok nem működnek, az ítéleteket is meg lehet venni. A korrupció Oroszországban nem egy káros mellékhatása a rendszernek, hanem maga a rendszer. Minden más csak álca.

wan2.com Szóval, tényleg senkit sem zavar, ha ezt nyíltan kimondod, mondjuk a tévében?

DG: Vannak olyan műsorok, ahol nyíltan ki lehet mondani ilyesmit, legfeljebb majd az én „radikális véleményemet” egy kormánypárti vélemény követi: ez persze nem jelenti azt, hogy ne állna ellenőrzés a köztévé. A műsorok relatíve szabadok, csak úgy szerkesztik őket, hogy ha te így beszélsz, akkor veled szembe lesz ültetve valaki, aki mindent cáfol, amit csak mondasz: ez NATO-propaganda, te egy amerikai ügynök vagy, aki Oroszország javait jött ellopni, így érvelnek ők. A tévé egyáltalán nem szabad. Az irodalom az más, az nem érdekli a hatalmat, mert azt nem érzi magára veszélyesnek.

wan2.com Ezek szerint ez a korrupt rendszer jó közeg az íróknak. Talán ha nem lenne ilyen korrupt a rendszer, nem az írók privilégiuma lenne a társadalmi vita…

DG: A rendszer cinizmusa az utóbbi években lett ennyire egyértelmű, pár éve még sokan hittek abban, hogy Putyin tényleg elhozza a rendet, és megerősíti az országot. Mára a többség megértette, hogy ez az egész hazugság, és az a rendszer amelyet Putyin épít, csak neki magának hajt bármilyen hasznot.

wan2.com Úgy tűnik, eléggé otthon vagy az interneten – ki is használtad az internetet a könyveid megjelentetéséhez. Ennek tükrében mit gondolsz a nyomtatott könyv jövőjéről?

DG: Engem az internet nevelt fel. Az összes könyvem elérhető a neten, és nekem ez nem árt. Azt gondolom, hálásnak kell lenni az internetnek, mert anélkül nem ismerné a munkáimat ennyi ember. Engem ez érdekel, nem az, hogy van-e a műveimre pénzük vagy sem. Azok az írók, akik félnek az internettől, egyszerűen nem értik meg, hogy a világ ma hogy működik. Ha nem a pénzért írsz, hanem mert meg akarod szólítani az embereket, nem is tehetsz már mást, mint hogy felrakod a netre. Az internet segít eljutni mindenkihez, és ha a könyved elég jó, és sikeres a neten, akkor a kiadó úgyis akar majd nyomtatott kiadást is.

wan2.com Sok helyen éltél a világon, Izraelben, Németországban, Oroszországban – ez hatással volt az írásodra?

DG: Nem érzem magam az orosz irodalmi hagyományok örökösének. Nem igazán érzem magam az orosz kultúrához tartozónak. Tizenhét éves voltam, amikor elhagytam az országot, és huszonöt éves koromig nem is mentem haza, csak váltogattam az országokat. Kultúrákat, nyelveket tanultam. Igazából világpolgár vagyok, de azért belátom, hogy a gyökereim oroszok, és így az is kötődik Oroszországhoz, amit írok. Nem is mertem soha más nyelven írni, csak oroszul. A külföldi tapasztalataim nem azt határozzák meg, ahogyan írok, hanem azt, ahogy gondolkozom. A könyveim szereplői is úgy gondolkodnak, ahogy én . Én pedig, ha nem gondolkodnék úgy, ahogy ma, ha sosem hagytam volna el Moszkvát.

Interjú: Barna Miklós

A zenekar honlapjának blogján Flea jelentette be, hogy a Red Hot Chili Pepperst beiktatják a Rock and Roll Hall of Fame-be (nem mellesleg a Beastie Boys és a Guns N’ Roses mellett), és elmondta, hogy ugyan általában nem szokott maga alá csinálni egy-egy hasonló díj vagy elismerés kapcsán, ez azért megmelengette a szívét. Anthony Kiedis is hasonlóképp nyilatkozott a rollingstone.comnak, és elmondta, hogy apja sírt, amikor megtudta tőle a hírt, valamint azt, hogy ő is elérzékenyült, főleg, amikor az jutott eszébe, hogy ezzel néhai gitárosuk és örök barátjuk, Hillel Slovak is elnyeri méltó helyét a halhatatlanok közt. Azt nem tudta megmondani, vajon John Frusciante elmegy-e az eseményre, mert mostanában nem beszéltek egymással, de azt sietve hozzátette, hogy az új gitáros, Josh Klinghoffer remekül teljesít élőben is, sőt „estéről estére jobb lesz”. Mivel hármukat, Chadet, Flea-t és Anthonyt már jól ismerjük, a kérdés az volt, hogy csak nekik vált be Josh, vagy nekünk, megrögzött John Frusciante rajongóknak is be fog-e vajon.

Mintha csak egy nagy színházterembe nem pedig egy rock koncertre érkeznénk, az egyenruhás jegykezelő nénik és bácsik úgy tessékelnek be minket a helyünkre az arénába, ahol a türelmes és fegyelmezett osztrák közönség épp türelmetlenkedni kezdene, amikor a zenekar 9 óra előtt öt perccel színpadra lép, és egy rövid intro után belekezd – természetesen az új lemez, az I’m With You nyitószámába – a Monarchy Of Rosesba. Flea már most félmeztelen, nadrágja bal szára térdtől lefelé hiányzik, a lábán rózsaszín (sárga csíkos) Puma cipő, Josh fekete bő gatyát és fekete inget visel, Anthonyn OFF feliratú baseball sapka és hosszú, fekete frakkszerű kabát van, Chaden pedig egy komplett dobfelszerelés. A nyitány fergeteges: az amúgy is pörgős nyitódalt egy két perces, lüktető, pszichedelikus, rendezetten kaotikus felvezetés előzi meg, Anthony úgy szólal meg, mint egy visszhangosított ufó, Flea a szám nagy része alatt előre hajolva játszik, Klinghofferen pedig látszik, tudja, hogy a Red Hot Chili Peppersben van, ahol a mozgás alapkövetelmény, be is mozogja a fél színpadot, talán még egy kicsit sok is a lelkesedés. A Dani California alatt is őt figyeljük, és kicsit tudathasadásos, hogy ha becsukjuk a szemünket, mintha Frusciante-ét hallanánk: a magas hangon előadott vokál és a szóló is egy az egyben az övé, és bár a mozgása is emlékeztet rá helyenként, idővel kiderül: mégsem egy Frusciante klónról van szó. Annak ellenére, hogy miként Frusciante is mindig előállt egy-egy adekvát szóló darabbal, Klinghoffer itt az Ultravox Vienna című számából adott elő egy-két sort.

Hálátlan szerep Frusciante helyére lépni: ha utánozza az a baj, ha eltér attól, ahogy ő játszott, akkor meg az. Klinghoffer játéka nem annyira nagyszabású vagy nagy ívű, nem annyira ihletett és „gurgulázó” és gördülékeny és funky, mint Frusciantéé, de igazából hozza, amit kell, sőt, az igazság az, hogy igen jól játszik, és az a minimális hiányérzet, amit érzünk, nem az ő számlájára írandó, hanem Frusciantéére – hogy nincs itt.

Kilenc óra nulla nyolc perckor Anthonyról lekerül a póló, amitől nemcsak a nők, a férfiak is elalélnak: hogy 49 évesen (ami rock n’ roll években számolva 96) hogy tud így kinézni, ugyanakkora talány, mint az, Ozzy hogy talál be egyedül a WC-re. A kissé bugyuta Charlie-t is egy remek intró vezeti fel. A hosszúra nyújtott számkezdések illetve befejezések vagy a külön bejáratú, két-három-négy perces jammelések a Stadium Arcadium turné alatt váltak végérvényesen a műsor részévé, és ezek a félig megírt imprók nemhogy hozzátesznek a koncerthez, hanem olykor-olykor nagyobb katarzist adnak, mint egy-egy dal. Ami persze nem azért van, mert a számok szarok, hanem azért, mert így, kvázi bónuszként, még inkább kiélvezhetjük azt, hogy mennyire jó zenészek is ők. (Klinghoffer egyébként a jammelések alatt is igazolja, hogy nem véletlenül vették fel ebbe a zenekarba.)

Flea az Around The World előtt jelenti be, hogy felvételt nyertek a Rock And Roll Hall of Fame-be, és, hogy mennyire örül a hírnek, majd hozzáteszi: „és még mindig kemény a seggünk”, majd egy olyan basszusszólóba kezd, hogy azzal egy űrrepülőt fel lehetne küldeni az űrbe. Az Around The World alatt már teljesen biztos, hogy Anthony lábával valami nem stimmel: leginkább csak imitálja a mozgást. A szuperőrült, vadállati, hátraszaltós akrobata mutatványokkal, mikrofon állványon támaszkodó repkedéssel megspékelt színpadi mozgás már egy ideje a múlté, amit persze hajlott korára való tekintettel el is nézünk neki, de most jóval visszafogottabb, mint lenni szokott. Aztán a koncert után egy jól értesült kollegától megtudom, hogy a Rolling Stone-nak elmondta: a turné ugyan jól megy, csak ő nem annyira: a vádlijában elszakadt egy izom, és az egyik lábujja eltört. Ehhez képest, mondjuk, egészen jól mozog.

Egy remek Flea-Klinghoffer összjáték után valamelyikük elrontja az Otherside belépőjét, aminek semmi jelentősége, a teljes teltház egyszerre üvölti, hogy „How long how long will I slide, Separate my side”, és teljesen olyan az élmény, mint amikor az ember egy rock koncerten van. Épp felmerülne, hogy nem viszik túlzásba az új lemez promótálását, amikor megszólal a Look Around, ami tökéletesen simul a repertoárba, Flea pedig tökéletesen hozza a formáját: ebben a pillanatban épp térdel a bal lábán, a jobbal meg veri az ütemet. A Parallel Universe végén, amikor elszabadul a szám, és felszáll a zenekar, sajnos megint hiányzik Anthony, aki ehhez nem tud pluszban „testileg” hozzátenni, csak mászkál le-föl a színpadon, a Hard To Concentrate viszont annyira szép és annyira intim és Klinghoffer is olyan szépen játszik alatta, hogy ezt hamar elfelejtjük, főleg, hogy az emocionális csúcspont után mindjárt jön az első vizuális csúcspont is.

A színpadkép pazar: a háttérben egy hatalmas LED-fal, a színpad fölött pedig hét kisebb lóg, amiken hol a zenekart, hol illusztrációkat látunk. A Universally Speaking alatt például aranysárgában úszó kaliforniai pálmafákat, és felváltva a zenekart, akiknek annyira jól áll ez a gyönyörű mély sárga szín, ami beborítja a fél termet, hogy egy-két percre átcsúszunk velük egy kozmikus kaliforniai naplementébe. Különösen Flea mutat jól a zöld hajával, aki annyira ikonikus, hogy ikonikusabb már nem is lehetne. Neki egyszerűen a 100 dollároson a helye. Aztán egy geg is helyet kap: Flea héliumos lufi hangon elhadar valamit, majd belekezdenek egy korai szerzeménybe, a nagyon ritkán hallható American Ghost Dance-be, ami alatt Anthony beat-boxol, Flea pedig basszus-lávát folyat a színpadra, de ez inkább csak egy vicces közjáték, majd az Adventures Of Raindance Maggie elején lenyílnak a kivetítők, mint a roló, és folytatódik a vizuál-orgia: előbb piros fényben úsznak, később gyönyörű kék esőfelhők alatt játsszák az új lemez első slágerét, aminek a végén Anthony esőtánc helyett valami retardált indiántáncot jár. Majd újabb poén: Flea pofon-szólója következik: nyitott száját a mikrofonhoz közel tartva arcát csapkodja, de csak azért, mert ő ezt is megteheti, hisz azért is szeretjük, mert ő a világ egyik legjobban fizetett, legtehetségesebb mókamikije. „Sex is the most beautiful thing” (a szex a legszebb dolog a világon) – mondja utána, utalva arra, hogy milyen jó csajok állnak az első sorokban, mire Anthony: „Nem tudom, mi van vele, régóta nem láttam ilyennek. Általában teljesen visszafogott srác, de most tökre be van pörögve.” Aztán még megjegyzi, hogy ha (a lányok) szeretnék levenni a pólójukat, hogy a következő szám alatt a fejük felett pörgethessék, nyugodtan tegyék meg, majd belekezdenek a Higher Groundba, és – újabb csúcspont, ezúttal hangulatilag – egyszerűen szétrobban a Stadthalle. Le is kerülnek a pólók, de csak a fiúkról.

Az Under The Bridge-et természetesen megint mindenki énekli, de ennél sokkal meglepőbb és katartikusabb, hogy az új lemez negédes refrénű, de mozgalmas Goodbye Hooray című számát az albumhoz képest – kis túlzással – thrash metálban adják elő. Mondhatnánk azt is, hogy szétvetette a számot az energia, de inkább azt mondjuk: egyszerűen odabaszott. Nyilván az I’m With You kicsit szoftosabb hangzása miatt olyan meglepő, hogy ilyen jól illeszkednek az új számok a régiek közé, és így élőben sokkal meggyőzőbbek.

Egy csodálatos intró után aztán újabb vizuál-desszertet kapunk: a Californication alatt színes kapszulák lebegnek a kivetítőkön, rajtuk feliratok: eternal youth (örök fiatalság), happiness (boldogság), confidence (magabiztosság), és pont annyira vagyunk elvarázsolva, mintha mindhármat egyszerre kaptuk volna be. És még mindig nincs vége. Flea egy újabb brutál basszusszólót vág le a By The Way előtt, amire most már végleg összeállnak az energiák a házban: az osztrákok nem bírják tovább, megfeledkeznek arról, hogy osztrákok, és teljesen átadják magukat a fékezhetetlenül előadott zárótételnek.

A ráadás egy experimentális őrültködéssel kezdődik, amiben a főszerep ezúttal Chadé és Mauro (Refoscoé), a kongásé, aki egy egészen elmebeteg, fenyőfa alakú dobszerkezeten (is) játszik. A brazil ritmusáradatból átfolyik az intro egy pszichedelikus lüktetésű grandiózus rockfolyamba, amiből aztán kibontakozik a Can’t Stop, és már majdnem mindenki állva tombol a teremben. Mostantól már nem koncert, ünnep zajlik, amit érzelmileg még mindig meg tudnak fejelni az új lemez legszívszorítóbb dalával, a Meet Me At The Cornerrel. A dal bár egy lassú, halk darab, annyira erős, annyira megható, hogy még egy tizenhatezres arénában is meg tud maradni intimnek. Melodramaturgiailag részemről itt is befejeződhetett volna a koncert, de ők inkább vigadva mint sírva akarnak búcsúzni, és miután egy magyar rajongónak kiszólt valamit Anthony (sajnos nem értettem pontosan, mit, de egy hevenyészett ígéret volt benne arról, hogy egyszer majd még eljönnek Magyarországra), belecsapnak még a Give It Awaybe, ami igazán rendes tőlük, tekintve, hányszor nyilatkozták, hogy már nem mindig tudják ugyanazzal a hatásfokkal előadni, mint húsz évvel ezelőtt. Itt a hatásfokkal nincs baj, tisztességesen elnyomják, a közönség pedig tisztességesen tombol rá, sőt, a végén, a már-már szokásosnak mondható, ám koncertzárónak mégis szokatlan utolsó eszement jammelés alatt még két mosh pit is kialakul lent a színpad előtt, ami odaát a szomszédban igen ritka látvány.

A közel két órás, végül is kifogástalan koncert után rögtön szárnyra kapott a hír, hogy a Chili Peppers jövő nyáron fellép Magyarországon, de sajnos azóta kiderült: ez nem igaz. Azonban augusztus 27-én Prágában, 29-én pedig Zágrábban lesznek, úgyhogy aki erről lemaradt, tudja, hol a helye. Mert ezt a zenekart még mindig érdemes megnézni. A Red Hot Chili Peppers ugyan túl van már a csúcson, viszont ott is marad.

Szöveg: Pritz Péter

Az idei látogatás apropója az öt év szünet után 2011-ben ‘5’ címmel megjelent Lamb nagylemez turnéja. Habár Andy Barlow és Lou Rhodes újbóli egymásra találása nem mérföldkő erejű anyagban materializálódott, a Lambbel –függetlenül attól, milyen az aktuális lemez – mindig is erős volt a kontaktus.

Nyitásnak az Another Language jött, mintha a lemezt hallgatnánk: nem maradandó, nem tűnik ki, de rendben van. A Butterfly Effect lüktetése meghozza a kedvet, triphop tekereg, szaggató mélyek jönnek, a többség nagyon veszi a lapot, szerintem ők Lou tíz évvel korábbi hangját hallják a dobsávok felett, legalábbis a mozgás meg a zaj amit keltenek ezt sejteti. Nem vészes csak kevéssé játékos, inkább lírai, mint dinamikus. Andy jól kompenzál, veri a tamokat, tekeri az oszcillátorokat, három zenész lelkesedésével tolja egyszerre, szóval semmi sincs veszve.
A Gabriel kötelezően jól működik, és a Strong The Root is kitűnően jön át. Már kérés nélkül is a fejünk felett tapsolunk,n incs nehéz dolguk, az emberi erőforrás első osztályúan dolgozik az egykori raktérben, a hajó néha megremeg. Meg is jegyzi Lou, hogy milyen jól mennek az új szövegek is elöl.

A Build A Fire az új album egyik húzószáma, koncerten is magával ragad, már-már MŰKÖDIK, a szünet előtt Gorecki… szóval, bejött. Kicsit vegyesen ugyan, de most már határozott az élmény. A Lamb él, lüktet, más mint volt, mint ahogy régebbi anyagokon megszólal.
A ráadásban a B-Line valahogy elveszti az élét, kicsit szoftra van véve ritmus, az ének sem hatol az agyvelő középpontjáig. Ez a változat, nem AZ. Hiányzik az őrület. Mármint a valódi.

A lezárást a Trans Fatty Acid basszus armadája viszi, nem rossz ez a remix, bár sok köze az eredihez nincs. A hajó remeg, Lou hangja néha elveszik a darálásban, mi pedig a rakpart ködében megyünk oda, ahonnan jöttünk.

Setlist:

Another Language
Little Things
Butterfly Effect
Gabriel
Existential Itch
Strong the Root
Rounds
She Walks
Alien
God Bless
Wise Enough
Build a Fire
Gorecki
———–
What Sound
B-Line
Trans Fatty Acid

Szöveg és Kép: Sata Norbert

A kerek évfordulókhoz nem igazán ragaszkodó etno-törzsi-stb. kultzenekar egyrészt vendégekkel, másrészt technikai meglepivel készül a jeles alkalomra: színpadon lesz a fúziós-afrós bluesban utazó Calaban főnöke, Said Tichiti és a Szilvási Gipsy Folk Band részéről Szilvási István, akit a folkereknek nem kell bemutatni.

Az audiovizuális szeánszról audiofelvétel készül, amely karácsonykor már letölthető lesz a www.dalok.hu internetes árhuházból. A korrupcióellenes világnapra való tekintettel Vécsiék koncertjére ingyenes lesz a bejutás.

A Korai Öröm adatlapja:

A Korai Öröm zenekar 1990-ben alakult. Kilenc sorlemeze (’93,’95, ’93-’96, ’97, 2000, 2001, 2005, 2009, 2010) jelent meg, továbbá két remixalbum (Recycled 1998, Reflected 2003) és két vinil-lemez (Korai ’94-’97, Németországban, Korai 2001 Dániában).

Az elmúlt huszonegy év alatt a Korai Öröm kétszer játszott a Sziget nagyszínpadán, és szinte minden évben a Wan2-A38 színpadon, valamint a hazai rangosabb fesztiválok állandó fellépője (Volt-fesztivál, Tokaj Hegyalja-fesztivál, EFOTT, Balaton Sound). A társaság külföldi fesztiválok és klubok meghívásának is eleget tesz, hogy csak az elmúlt tíz év fellépéseit nézzük: Ausztria, Belgium, Bulgária, Dánia, Franciaország, Hollandia, Horvátország, Írország, Koszovó, Lengyelország, Macedónia, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Románia, Svájc, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia.

Filmzenék: Hazai Attila: Cukorkékség, Bollók Csaba: Észak-Észak, Fatih Akin: Im July

Színház: Halász Péter: Sanyi pilóta (Merlin Színház)

A zenekar stílusa: progresszív tribal-trance-ethno.
A zenekar szerint: talán ethno-trance-tribal-metal
A sajtó szerint: ambient, városi népzene, pszichedelikus ethno, a kilencvenes évek folyamatzenéje, akció-zene stb.