ÉLET A KINGS of LEON ELŐTT

A Wan2 novemberi számából kiderül: kik voltak a Kings Of Leon zenéjét inspiráló előadók. Az egyik ezek közül a Creedence Clearwater Revival, a Bayou Country pedig maga az eredő.
 
CREEDENCE CLEARWATER REVIVAL
Bayou County
Fantasy
34 perc 7 szám
TISZTASÁGI CSOMAG

Nincs még egy olyan zenekar ezen a Földön, amelyik fennállása alatt több amerikai Top10 dalt alkotott volna, mint a kaliforniai Creedence Clearwater Revival. Nincs olyan zenekar sem, amelyik két év alatt – 1969-70-ben – négy csodálatos, hibátlan és bármikor meghallgatható albumot készített volna, és olyan előadó talán nem is lesz soha, aki bármilyen rövid és hosszú is az előtted álló út: tökéletesen kitölti azt.

A Bayou Country, ez a ragyogó amerikai képeskönyv még 1968-as lemeznek számít, hiszen nyilvánvalóan annak az évnek a telén készült, de mire vinylre és kazetta szalagra másolták, csomagolták és kiszállították már 1969 januárja volt. 1968 a modern zene egyik legjobb éve, nyilvánvalóan azért, mert magát az évet is kultikussá formálta a történelem. Miközben a The Band kijött a korszak súlyos és mocskos hordalékát cipelő The Weighttel egy amerikai bombázó elveszített négy hidrogénbombát Grönlandnál. Kubrick megcsinálta a 2001: Ürodüsszeiát, Jimi Hendrix megkezdte amerikai turnéját a Fillmore-ban, Richard Branson, egy 17 éves srác – később a Virgin konglomerátum tulajdonosa – megkezdte újságírói pályáját azzal a magasztos céllal, hogy meghatározza generációjának hangját. A mozikban megjelent a Diploma előtt, ott és a lemezboltokban a Yellow Submarine, Arthur Brown felgyújtotta magát a színpadon, de sose halt bele, kijött a Tommy, az Electric Ladyland, Marchel Duchamp halála pedig nem lezárta a dadát és a szürrealizmust, hanem valami újraindította.

A Creedence Clearwater Revival éppen hátat fordított mindannak, amit korábban a tagok elődzenekarai fontosnak tartottak. A bluest és rockot pszichedelizáló kísérletekből nyers, dühös és bársonyos rock lett, a múltból csak a dada technikával alkotott bizarr név maradt meg. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albummal végigturnézták az Egyesült Államokat, majd visszatértek kaliforniai bázisukra, ahol elkezdték a Bayou Country munkálatait. John Fogerty, a CCR énekese, dalszerzője, szövegírója, szólógitárosa és producere megúszta a vietnami háborúban való részvételt, de mindennap annak a háborúnak a híreivel kelt és feküdt le, és volt még valami, amitől nem tudott szabadulni: újra- és újranézte annak a merényletnek a híradórészleteit, amely kioltotta generációjának legfontosabb politikusa, Robert Kennedy életét. Fogerty elképzelése szerint a lemezen egyszerre kellett megfogalmazni a büszkeséget és a zavarodottságot, egyszerre kell visszanyúlni a gyökerekig és tovább lépni, úgy kell elszakadni az egymásra hordott háromperces slágerek zsánerétől, hogy a pszichedelia ellenőrizetlenül szabadjára engedett formái visszanyerjék rendezettségüket. A Bayou Country zenei elemei az Államok leggazdagabb forrásvidékéről, a mainstream-fertőzés által még érintetlenül hagyott Louisianából származnak. Louisiana születettei makacsságuk miatt mindkét part kényes közönsége malackodásának célpontjai, de aki már járt arra, tudja: ez a természetes hallucinogénok állama, ahol a szikes és kiszáradt földek hirtelen kénes mocsarakká változnak, amelyekből furcsa és belélegezhetetlen gőzök törnek fel, éjjel pedig szemkápráztató, fenyegető fények világítják be a tájat. Louisianában mindig vihar van, erről énekelt a Cold Grits&The Blackeyed Peas, a Cornbread vagy folkosabban-melodikusabban Kenny Loggins.

A Bayou Country felvételeinek irányítására szóba került a legendás louisianai producer, Lou Adler, de John Fogerty nem akart szakítani a már a bemutatkozó albumnál is bevált munkamódszerekkel, másrészt teljes egészében a sajátjának érezte az anyagot. Bár a produceri intézmény már az ötvenes évek óta fontos tényező, az egyszemélyi irányítás alatt álló zenekarok, mint a CCR is, önmaga jelölte ki az irányt, a művész húzta magával a közönséget, nem pedig az történt, mint ma, amikor a gyakorlat ennek az ellenkezője: valamiféle lekérdezésen, matematikán alapuló közönségigényre alapozva formázzák a programot. A CCR igazi zavartalan környeztben, a saját próbahelyiségnek és stúdiónak egyaránt alkalmas fészerben rögzítette a Bayou Country-t. A lemez végül nemcsak John Fogerty mítoszát teremtette meg, hanem a zenekarét is. Ritmusgitáron Tom – John 1990-ben elhunyt bátyja -, basszusgitáron Stu Cook, a dobokon Doug Clifford játszott. A felvételek során kizárólag akusztikus hangszereket és elektromos gitárt használtak, a gitárpedálzatot is John fejlesztette ki. A Bayou Country-n rögzített hangok a Creedence védjegyévé váltak: a búcsúzó Pendulum lemez kivételével soha nem használtak szintetikus effekteket, overdubot.

Nem a Bayou Country a modern zene első konceptlemeze, de valahol ennek az arányai egészségesebbek, az előadás pedig tisztázottabb,mint a kicsit kimódolt, ünnepelt, fájdalmas Tommyé. Már az induló, ötperces Born On The Bayou-t is beragyogja a gördülő, sejtelmes, kísérteties hangulat, és miközben John Fogerty megalkotja az egész lemezt diadalmassá emelő groove-ot, pregnánsan és hangosan van jelen a dob, a basszus és a rimusgitár. A Bootleg lüktető rockabilly-blues, amelynek szövegét John franciásította, a Graveyard Train hatalmas konvojként kígyózó nyolc és félperces monstrum. A Good Golly Miss Molly rock&roll előadásával minden valamire való popsztár megpróbálkozott már, de Little Richardot leszámítva senki nem adta elő ennyire dögösen, míg a Penthouse Pauper előkészíti minden idők egyik legtöbbet játszott és idézett számát: a Proud Mary perfekt sláger, nem fényesre csiszolták, hanem a szöveg, a zene és a lenyűgöző előadástól lett drágakő. A lemezt a hörgő, mocskos, önkívületi állapotban énekelt és hisztérikusan játszott Keep On Chooglin‘ zárja, amit csak azért kevertek le hét perc negyvenkét másodpercnél, hogy a hallgató visszatérhessen a Born On The Bayou-hoz. A Bayou Country a Creedence egyik legfontosabb albuma. Azért nem lehet kijelenteni, hogy a legfontosabb, mert a kánon a már 1969-ben készített Willy And The Poorboys-t és az 1970-ben megjelent Cosmo’s Factory-t tartja annak. A zenében nincs célfotó, így az első helyen maradjon a holtverseny.

Szöveg: L.N.T.

Címkék:, ,
Wan2 | 2010-november-27, 19:09
Facebook Kommentfal