BAFTA után, Oscar előtt – Seriff & hattyúk & király

Mivel lemezek nincsenek, vagy alig vannak, nincs más lehetőségünk: filmet nézünk. Egyébként is, minden év eleje a filmbuzik szezonja: a Golden Globe és a BAFTA után nyakunkon az Oscar-gála. Az esélyeseket – A félszemű, Fekete hattyú, A király beszéde egytől egyik láttuk. A wan2.com előre kiosztja az Oscar-díjakat.
++ ½
A félszemű
Amerikai film
Főszereplők: Jeff Bridges, Hailee Steinfeld, Matt Damon, Josh Brolin
Rendező: Ethan&Joel Coen
Nyilván könnyű lenne azt mondani, hogy Ethan és Joel Coen – közismertebb nevükön: a Coen-testvérek – bármihez nyúlnak is, az arannyá változik a kezükben. A coeneknek tényleg van optikája egy másik filmvalóságra, cinikusak, öncélúak és öntörvényűek, nem nagyon szeretik felmondani a tanítható szcenáriókat, sőt: inkább ők hoznak létre filmegyetemista alapszekvenciákat. Nem könnyű egy olyan alkotó(páros)élete, akik már megcsinálták a Fargot és A halál keresztútjánt meg olyan közmondásos filmeket, mint a Nagy Lebowski és a Hollywoodi lidércnyomás, vagy legutóbb az Egy komoly embert. Másfelől meg könnyű, mert a Coen-testvéreket nem szeretni egyfajta bunkóságra, kulturális tájékozatlanságra, egyszóval: nemjófejségre vall. Egy ilyen életmű után – na jó, közben – az ember nem nagyon tévedhet, két ember pedig, akikben ráadásul egyformán jól le van oszta a tehetség-gén, egyáltalán nem tévedhet. A félszemű című teljesen átlagos, nem túl izgalmas, és közhelytenyészetet felvonultató film több szempontból is ideális választásnak tűnik. Egyfelől a western bár elfeledett, de az akadémikusok által gondosan bebalzsamozott zsáner (Oscar-esély No.1), másfelől a két Coen még nem csinált ilyet (az összes további, nagy amerikai zsáner, a tinédzser filmet leszámítva megvolt), harmadfelől meg a western tele van hálás szereplehetőségekkel. A félszemű egyébként a John Wayne – a nagy és befolyásos művész ezért a szerepéért kapta élete egyetlen Oscar-díját – féle A félszemű seriff felfrissítése, akkor is, ha a coenek tagadják a remakeségét. A félszemű seriff szintén unalmas és lomha western, a kereskedelmi tv-k kizárólag délután vetítenék, de van benne valami aktualizálható tartalom: a Coen-testvérek például megláttak benne egy jól kiaknázható fejlődés történetet, amelyet elég jól lehet bonyolítani egy tizenéves, akaratos, tiszta lány és egy hatvanas büdös, iszákos és cinikus békebíró között. A mozinéző az a hálás fajta, aki képes beleképzelni magát ebbe a helyzetbe, és drukkol azért, hogy a dramaturgia óraműpontossággal működve megoldást találjon erre a vidéki tanár-tanítvány helyzetre. A békebírót Jeff „Töki“ Bridges játssza (Oscar-esély a megismert mezőnyben: 20%), a legutóbbi részeges country sztár figurából megismert, és tulajdonképpen imádnivaló manírokkal. A lány egy hamarosan közismertté váló tehetséges gyermekszínész, a rosszember Josh Brolin, és van egy, a hetvenes évek német pornófilm karaktereit összegző pojáca is, akit Matt Damon vonultat fel. A félszemű a klasszikus amerikai western szüzsét követi – pedig jobb lett volna, ha a hősei Sergio Leonere esküsznek fel -, és nincs egyetlen emlékezetes pillanata sem. Nem durva, nem vicces és nem irritáló – pedig a kezdés kivégzési jelenete nagyon coenesen reménykeltő. Túlzó rosszindulattal azt is el kell mondani, hogy a film executive producere, Steven Spielberg szintén nem tett jót ennek a vállalkozásnak: nemcsak a szörnyű befejezésen érződik a jelenléte, hanem a menetközbeni hercigeskedésekkor is. Spielberg idézett viccei nyilván fel sem tűnnek az amerikai mozikban, de a Mammutban már kiderül, mennyire ócskák.

+++
Fekete hattyú
Amerikai film
Főszereplők: Natalie Portman, Vincent Cassel
Rendezte: Darren Aronofsky

Darren Aronofsky, aki – többek között – két emlékezetes film, a Pi és a Rekviem egy álomért rendezője folytatja szorongásos, parapszichológiai bemutatóját, (együtt)ülés terápiáját. A Fekete hattyúnak olyan jó volt az előzetes híre, hogy komoly csalódás senkit nem érhet. A Film Oscar-esély együtthatója 60%, ebbe benne van az összes komponens: a rendező kultstátusa, nemkülönben az imádott Natalie Portman, és a különlegesen hülye, művészies effektek. Sajnálatos módon az utóbbiért egyáltalán nem ismerték el Brian DePalmát, ami márcsak azért is kínos, mert DePalma egyrészt sokkal eredetibb filmeket csinál(t), mint Aranofsky, másfelől pedig a Nővérek gyakorlatilag és teoretikusan is a Fekete hattyú előképe, mi több, azt is lehet mondani: a Fekete hattyú egy szemérmetlen nyúlás. A Fekete hattyú arról a Kosztolányitól Philip Rothon át Felliniig megzenésített blabláról szól, hogy a legeslegkomolyabb, maradandó, felülmúlhatatlan TELJESÍTMÉNYÉRT mi minden áldozatot meg kell hozni egy művésznek, minimum azt, hogy eggyé kell válnia a szerepével. Bár Viktor Pelevinnek teljesen más véleménye van (A mardongok – ez egy novella, a szerk.) a visszavonhatatlanul érvényes, tökéletes formát öltő MŰ megalkotásáról, önmagában Aronofsky önfelszámoló és magamutogató megoldása sem rossz. A Natalie Portman (Oscar-díj esély: jelentős) játszotta balett táncosnő nagyon szeretné eljátszani a Hattyúk tava fehér hattyú szerepét – ez minden balettiskolás álma -, ám a francia koreográfusnak, akit Vincent Cassel alakít, olyan nő kell, aki egyidejűleg a fekete hattyút is képes eltáncolni. Természetesen a film azt a fejlődéstörténetet mutatja be, miként harcol, válik ketté, majd egyesül a két, menetközben össze vissza tördezett személyiség. Aronofsky akár elégedett is lehetett volna az alapeset értelmezésével, ám mivel ambiciózus és kontrollálhatlan rendező, elvitte a cselekményt a pszichothriller felé, aminek bemutatása – tegyük a kezünket a szívünkre, hahaha – a beszédes nevű Swannak A paradicsom fantomjában lényegesen eredetibben sikerült.

++++ ½
A király beszéde
Angol film
Főszereplők: Colin Firth, Geoffrey Rush
Rendező: Tom Hooper

A király beszéde (Oscar-esély: toronymagas) visszautasíthatatlan, elegáns és szakszerű film. Azért visszautasíthatatlan, mert rendelkezik a film nevű termék minden eddig megismert és vonzó tulajdonságával: jól van becsomagolva, azonnal kicsomagolódik, a megfelelő emberek=színészek reklámozzák, és anyámnak is lehet ajánlani. Egyébként megnézte, tetszett neki is nagyon, mondja ő is a barátnőinek, akik már elég érettek arra, hogy ne botránkozzanak meg a sok fasszal kezdődő mondaton, ahogy az Amerikában kérdésessé tette a forgalmazását. Nem fogom nézni az Oscart, de azért eléggé érdekel, hogy a Filmakadémia tagjai melyik verziót látták: az eredeti angolt vagy a cenzúrázott, értelmét vesztett amerikait. Bizonyára mindenki előtt ismert, hogy A király beszéde a legegyszerűbb sztori, amit valaha a hátán hordott a föld. Arról van szó, hogy York hercege, aki a fivére lemondása után király lesz, beszédhibás, de annyira reménytelen eset, hogy még A tanú beszédtanára sem vállalná. Bertie felesége (Erzsébet késebbi anyakirályné, a mai II. Erzsébet mamája, egyébként meg a csodálatos Helena Bonham Carter), talál egy ausztrál alattvalót (Geoffrey Rush), aki vállalja a problematikus estetet (Colin Firth, Oscar-esély: 99%). Olvasóinkban nyilván felvetődik a kérdés, hogy hol itt a történelemfordító katarzis, hiszen ez a történet a My Fair Lady óta ismert, csak ott a Higgins professzor/Eliza Doolittle összeállításban szerepelték el. Nincs új a Nap alatt, viszont vannak új és érvényes megoldások. Tom Hooperé, ezé az angol rendezőé mindenképpen ilyen. Senkinek nem dolga elhinni ezt a verziót a hatásos, lefegyverző és szerethető történelmi filmről, ám mielőtt ezt (nem) tenné meg, vegye a fáradságot, és nézze meg. A magam részéről két dologhoz biztosan értek, a királykodáshoz (ahogy a filmben ellhangzik: kinging), a másik meg a futball, és eddig az kizárólag az én szerencsém, hogy Tom Hooper éppen ebben a két témában csinált filmet. Már Az elátkozott Leeds United is nagyon angol és nagyon bensőséges volt, de A király beszéde azt is nagyon felülírja. Nem fog filmtörténetet írni, csak szépen beépül abba a sorba, ahol az ember a kedvenc filmjeit tartja.

Szöveg: N.T.K.

Címkék:,
Wan2 | 2011-február-15, 22:30
Facebook Kommentfal