A SZIVÁRVÁNY TÖVÉBEN – QUIMBY

Húszéves a Quimby. Jobb lenne, ha csak tízéves lenne, akkor nem kellene szembesülni a rohanó idővel, az elszálló szerelmekkel, a felnőtté válással és a növekvő súlyokkal a vállunkon. A Quimby mindezt végigkísérte, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel: háttérzeneként, vagy az est fénypontjaként.
Nehéz volt elképzelni a zenekart az Arénában: az elmúlt két évtizedben megszoktuk a klub-bulikat, még ha be is láttuk, hogy a Quimby már elérte azt a státuszt, illetve rajongó-mennyiséget, hogy időnként jobb híján muszáj a Petőfi Csarnokba menniük, hogy ne rekedjenek kinn a rajongók. A helyszín-választás azt is kihangsúlyozta, hogy egy mérföldkőhöz ért a zenekar, egy hegylánc csúcsára, ahova most szépen felsétál, és onnan kényelmesen körül fog nézni. És így is tettek: simán vették az akadályt. Legalább annyian voltak az Arénában (11-12 ezer ember), mint a két nappal korábbi Rammstein-koncerten, ha nem többen.

A kulcsfontosságú kérdés: a zenekar vajon miként nőtt fel a feladathoz? A Quimby tökéletesen felmérte a helyzetet, határozott elképzeléssel léptek színpadra. Először is, semmiképpen se akarták magukat túl komolyan venni – ahogy azt nemrég oly találóan kifejtette Kiss Tibi: „a lófaszt leszünk mi stadionzenekar” –, ezért egy szolid cirkuszi porondot építettek fel, kevésbé hangsúlyosat, mint Hobónál, de épp eléggé felismerhetőt ahhoz, hogy mindenki elhiggye, egyáltalán nem veszik magukat komolyan és nekünk se szabad komolyan vennünk őket. A cirkuszi installáció szerepe ennyiben ki is merült, nem voltak zsonglőrök, oroszlánok vagy hasonló kínos elemek. A koncert második – és egyben legérdekesebb – jellemzője a dalok listája volt (lásd a cikk végén), ugyanis ebből az a két dolog derült ki kristálytisztán, hogy a zenekar mérlegelte a közönség várható összetételét, és hogy nem egy a végelgyengülésig tartó fiesztát akartak levezényelni, megbüntetve ezzel a helyi rohammentősöket, hanem tudatosan ünnepelni akarták magukat, mégpedig úgy, hogy a koncert cirka három órájának minden percét maximálisan meg- és átélik. Nincs is ezzel semmi baj, szívük joga, ilyen még úgyse volt soha, talán nem is lesz többet, és ez az ő húszéves születésnapjuk, amit úgy ünnepelnek meg, ahogy az nekik jól esik. Ki is hagytak számos bulizós, táncoltatós számot, amelyeket az agyelhajításig lehet pörgetni, helyettük inkább előadták az összes létező lassú számukat, és azokat, amelyeket az emelkedett és ünnepi hangulat végett áthangszereltek a fúvósok és vonósok kedvéért, akiket ezen a szent estén felvonultattak. Mindettől egy kicsit „hangversenyszerűvé” vált az előadás, de az vesse rájuk az első követ, aki még nem adott szerenádot a szerelmének a születésnapján.

A koncertnek volt még egy alig tapintható vetülete is – pont a szokatlanul nyugodt hangulat miatt. Az utóbbi húsz év Quimby-koncertjei mind szangvinikus reakciókat váltottak ki a résztvevőkből, mindig felkavarták az ember érzelmeit, ezúttal azonban mintha bársonykesztyűvel simogatták volna az ember szívét, mintha révbe ért volna a viharvert hajónk, mintha lezártunk volna egy zűrzavaros korszakot és most a barátaink testvérhez méltó fogadtatással invitáltak volna a gazdagon terített asztalukhoz.

A koncertnek számos kiemelkedő pillanat volt. Kárpáti Dódi punkoskodása („Nice Day”) és hegedűzúzása (Gazda Bence hegedűje esett áldozatul) szórakoztató volt, a ráadásban eljátszott „Bordély boogie” a régi koncertek hangulatát idézte, a zenekar összetömörülése egy kis porondra pedig jól tükrözte mennyire szeretik egymást és a zenéjüket ezek a hétpróbás dunaújvárosi betyárok. A legmeghatóbb mégis a „Most múlik pontosan” című ronggyá játszott rádióslágerük volt, még ha meg is köveznek most emiatt a wan2.com olvasói. Én se hittem volna, hogy ezt a dalt elő tudják még adni úgy, hogy ne menjek el egészen véletlenül pont akkor sörért, de sikerült. Szabó Attilát, a Csík zenekar gitárosát, és Anna lányát szólította Tibi a színpadra, és azzal a mozdulattal ő le is ment. Anna pedig, ez a hatéves kislány, úgy énekelte el ezt a dalt, a tiszta szívéből, hogy attól még az új-zélandi Ruapehu krátertavának az örök jege is megrepedt volna. Egyszerűen felemelő volt, ahogy Anna előadta / elénekelte /átélte ezt a dalt, de a hab a tortán az volt, hogy amikor oldalra néztem közben (jobb oldalt legelöl álltam a korlátnál), azt láttam, hogy a tagbaszakadt, tar biztonsági ember is vele énekelt.

Ezzel talán el is mondott mindent a Quimby arról, amit képvisel, de Tibi úgy érezte, hogy még muszáj szóvá tennie pár dolgot, ha már ennyi ember csüng a szavain. Először azt említette meg, hogy egy olyan korban élünk egy olyan országban, amikor és ahol már mindenki megszívta – még a bankok is, tehát mindenki kivétel nélkül. Ennek ellenére arra kérte a jelenlévőket – mellesleg döbbenetes, hogy már ott tartunk, hogy az Arénában is erről kell beszélnie valakinek teltház előtt –, hogy ne hagyják el az országot, mert akkor tényleg végünk lesz. Nos, ezt nehéz lesz teljesítenünk a jelen körülmények között, de azért a Nem Adom Fel zenekar segítésére való felhívás nagy visszhangra lelt.

A koncert, legvégén még becsúszott egy Jimi Hendrix-szám is, és nagyjából negyven eljátszott dal után, mi másra hajolt volna meg végül ez a csupa szív zenekar, az ország lelke és libidója, mint Israel “IZ” Kamakawiwoʻole „Somewhere over the Rainbow”-jára, hisz már mind végigtáncoltak a szivárvány kapuján oda és vissza.

Szöveg: Dudich Ákos


Setlist:
Múló idő (kivetítőről)
Olé (részlet)
Szellő
Nem volt kulcsom
Ultravaló
Hoppá
Ventilátor Blues
Jekyll&Hyde
Cuba Lunatica
A bolond meg a gyermek
Álmatlan dal
Ajjajjaj
Homo defektus
Az otthontalanság otthona
Fekete L’amoure
Lepedőország
Turning To The Blue
I’ve Got A Girl
Autó egy szerpentinen
Leszek ma én a tiéd
Nice day
Nyina
Unom
Halleluja
Gyermekkor (kivetítőről)
Don Quijote ébredése
Viharon túl, szélcsenden innen
Én és a bank
FM 66.6
Csillagbölcsi
Álmod ébren tart
Elvisz a szél
Egónia
Libidó
Mari (instrumentális)
Most múlik pontosan
Sehol se talállak

Kávéház/A bolond meg a gyermek
Magam adom
Finálé

Bordély Boogie
Jimi Hendrix
Kicsi ország
Somewhere Over The Rainbow (kivetítőről)

Címkék:
Wan2 | 2011-november-17, 8:54
Facebook Kommentfal