A birodalom visszavág

Nagy-Britannia a kilencvenes évek elején: borzalmas zenék, jövőkép nélküli konzervatív hatalom, álmatlan grunge-függő nemzedék, kibaszott Mary Poppins, szar idő, fish and chips. Nagy-Britannia a kilencvenes évek közepén: az Oasis, a Suede, a Stone Roses, a Blur, az Ocean Colour Scene felemkedése és bukása, a You go girl!-lel és a wonderbra-val tudatosított női vonalak előretörése, a Euro ’96 reményei, Dolly és Tony Blair ígéretei egy össznépi kokainos káoszban. Íme, tíz dolog, amit utálni/imádni kell a 90-es éveket felhergelő britpopban.
Tony Blair

Tony Blair nélkül a britpop olyan szürke lenne mintha a bolygóvédő Live 8 fellépői két szám között megfeledkeznének George Bush fikázásáról egy dupla sajtburger kedvéért. John Harris, a britpop teoretikusa, a The Last Party: Britpop, Blair and the Demise of English Rock című műfajösszegző művében, a 90-es évek angliai rock mozgalmának felemelkedését Blair politikai karrierjével állítja párhuzamba, kiemelve az általa fémjelzett New Labour-program kapcsolatát a brit új zenei hullám generációjának stadionhangjaival. Blair 1995-ben a popkult szappanoperájának eszköztárával reformálta meg az angol Munkáspártot és balról centerezve hirdette meg új munkásmozgalmát (New Labour, New Life for Britain) az angliai alsóközép számára. Az angliai iparvárosok vonzáskörzetéből feltörekvő, a City pénzes forgatagáról álmodozó zenekarok könnyen azonosultak Blair popos szlogenekben megnyilvánuló osztálytudatával és élcsapataik (Blur, Oasis) vezérletével sikerre is vitték a New Labour tervet. Így Tony Blair a britpop politikai arcaként tíz évig irányíthatta Nagy-Britanniát, sikerének kovácsai pedig a The Beatles utáni első zenekarként koccinthattak a jövőre a Downing Street 10 alatt. A ’97-es házifogadáson Blairrel smúzoló-pezsgőző Noel Gallaghert megörökítő kép ma már a Tito koporsója előtt fejet hajtó MargaretThatcher-ről készült fotóval egyenrangú ikon az almanachokban. Más kérdés, hogy a Blair miniszterelnöksége alatt politikailag támogatott britpop nem tudott élni a zenei világhatalom lehetőségével és a Don’t Look Back In Anger örökérvényű mozgalmi jelszava („Please don’t put your life in the hands of a rock’n’roll band who’ll throw away“) később rajongói részről halálos csapást mért a műfajra a 2000-es évek elején.

Paul Weller

Minden újonnan feltűnő, a jelent megmozgató zenei forradalom – miután felszámolta az ancien regime (lásd. grunge rock) maradványait és végleg berendezkedett a pop-kulturális térben -, egy idő után legitimitását keresve elődjeihez fordul a történelmi folytonosság fenntartása érdekében. A The Kinks-ből, a The Buzzcocks-ból, a korai David Bowie-ból vagy akár a Rolling Stones-ból és a Beatlesből táplálkozó britpopnak ehhez a feladathoz közvetítőt is sikerült találnia, a The Jam-et és a The Style Councilt felfuttató Paul Weller személyében. Weller egy az egyben jelenítette meg az The Verve-Oasis-Blur-Stone Roses-Ocean Colour Scene-generáció számára a második világháború utáni, proli dandy Teddy Boy-kultúrát továbbfejlesztő, romantikus mod-ok világát. Azt a világot, aminek hangjai (The Who, The Kinks, Secret Affair) és képei (Quadrophenia) még mindig ott lapultak a felmenők szürkeállományában, elrozsdásodott soktükrös motorok, kikopott katonai zubbonyok, összetört RAF (itt Royal Airforce) repülő modellek és színét vesztett kitűzők formájában. A mod-ban fogant és a 90-es évekre beérő britpopperek számára a romantikus idillel való kapcsolatfelvételt a családi memoárok mellett, Weller személye biztosította, akinek jelenléte szinte minden britpop lemez gitárszólójában érezhető, akinek zenekarában a kilencvenes évek elején az Ocean Colour Scene alapítója, Steve Cradock gitározott, akinek hangjai feltűnnek az Oasis Champagne Supernovájának hullámain, és aki mind a mai napig életben tartja a birtpop nyers emlékét. Utóbbira remek példa a 2008 júniusában Graham Coxon-al, Gem Archer-el és Noel Gallagher-el közösen elkészített gitár-monolit, a 22 Dreams.

Cool Britannia

Annak ellenére, hogy a britpop mint önálló popkulturális áramlat már önmagában sem kétsörös-tízperces-egycsomagcsipszes téma a műfaj iránt érdeklődők számára, érdemes egy pillanatra szemügyre venni azt a véletlenül sem elszigetelt őrületet, amiben a 90-es évek közepén a világ felé nyitó brit zenekarok találták magukat. Ezt a specifikusan angol kulturális áramlatot a korabeli sajtó egy fagylaltreklám után szabadon: Cool Britannia irányzatnak keresztelte el, fridzsiderszocializmus hiányában, egy új nemzeti cool korszak hajnalán. A világhódító hadjáratra induló brit cool-ság emblémája a Union Jack lett, amit 1996-tól megtalálhattunk Austin Powers Jaguárján, Gerri Halliwell fellépőruáin, Noel Gallagher gitárján, sőt még David Bowie-n is Earthlinges eltévedésének pillanataiban. A britpop zenekarok közül csak a külföldi lemezeladásokban akkoriban élenjáró Oasis volt igazán érdekelt, de a kisebb-nagyobb országimázs építő stratégiákból szinte mindenki kivette a részét akkoriban, a The Who vagy a The Jam, Union Jack-es beöltözésnek hagyományát követve. Médiavonalon a brit Vanity Fair még egy különszámot is szentelt ennek a hülyeségnek, Liam Gallagher-t és akkori partnerét, a színésznő Patsy Kensit-et egy brit lobogós ágyneműbe csavarva a címlapon. Amerika vezető társasági magazinja érthetetlen módón sex pistols-os tipóval hírdette címlapján az új londoni swinget (London Swings Again!), elfeledkezve arról, hogy a Cool Birtannia brandet elsőként egy Bonzo Dog Doo-Dah Band elnevezésű őrült formáció találta ki a londoni swingerek bosszantására, valamikor a 60-as évek végén, feltehetően másnaposan, egy doubledecker alatt dudorászva a tory köcsögök bosszantására.

Anti-grunge

Pár héttel Kurt Cobain halála után jelent meg a Blur Parklife című albuma. ’94 áprilisában a Blur már maga mögött tudta a Leisure-t (1991) és a Modern Life Is Rubbish-t (1993), mégis a Parklife volt ez első olyan, már minden ízében brit popper anyag amive
l Damon Albarnéknak sikerült betörnie az amerikai előadók által addig hermetikusan zárt lemezpiacra, átirányítva a figyelmet a hazai termékekre. A britpop tudatosan a grunge-uralommal szembeni ellenkultúraként jelent meg Nagy-Britanniában, a Blur pedig ennek az ellenkultúrának a prospektusát nyújtotta át egy 50 perces hanganyagban, Phil Daniel quadropheniás narrációival és olyan mozgalmi előhangokkal, mint a This Is A Low vagy a grunge koporsót végleg leszögelő, a britpop nagy menetelését előkészítő To The End. Ugyanebben az évben jelent meg az Oasis Definitely Maybe-je is, amely az Arctic Monkeys Whatever People Say I Am…-jéig, azaz 2006-ig a leggyorsabban elkapkodott zenei termékként küldte padlóra amerikai ellenfelét minden idők egyik legszínvonalasabb rock pankrációjában. Talán ez volt az egyetlen olyan csata, amit a Blur közösen vívott meg az Oasis-szel a brit korona becsületéért, pontot téve egy jó pár éve húzódó amerikai-angol belviszály végére. ‘Jenkik haza!‘ A Select magazin ’93 áprilisi száma a Suede-s Bret Andersonnal a címlapon máig őrzi a grunge-al szembeni hadjárat emlékét, pontos adatokkal szolgálva az ellenkultúra születésének időpontjáról a britpop anyakönyvi kivonataként.

Blur vs. Oasis

A két zenekar sikeresen lépett fel közösen Nagy-Britannia ‘Coca-Colonalizációjával‘ (by Damon Albarn) szemben, azonban mégsem lenne teljes a britpop kép ha nem emlékeznénk meg a mozgalmon belüli műbalhékról, anyázásokról, ManCity–ManUnited rangadók díszpáholyában lezavart köpőmeccsekről, egy napon kiadott single-kről, legyél rákos! jókívánságokról és lemezeladási versenyekről, azaz a Blur-Oasis háborúról. A legendásan seggbemászó angol bulvársajtó annyira felduzzasztotta a madchasteri szőröskapucnis zsenik és a cockney álértelmiségiek közötti ellentétet, hogy a zenekarok közötti feszültség, a fárasztó szóváltásokat követően ‘95 augusztusára igazi tabloid versennyé változott, elterelve a figyelmet például az ez idő tájt megjelenő Supergrass lemez, az I Should Coco sikereiről vagy az októberben megjelenő Pulp albumot (Different Class) beharangozó Common People single-ről (mindkét kiadvány dobogós helyen végzett az angol chartokon; az I Should Coco első is volt míg a Pulp-single utólag a zenekar legsikeresebb kiadványa lett a maga chartos második helyezésével). A Gallagher tesvérek ezúttal nem egymás ellen fordították a krikettütőt, mint korábban a (What’s The Story) Morning Glory? felvétele alatt, hanem augusztus 14.-én a Blur Country House-ának megjelenésvel egy napon ők kiadták Roll With It című single-jüket. A végső kalkulációt a keménykedésben végül a Blur nyerte 58000 ezer lemezt ráverve Gallagherékre; a vereséget az Oasis azzal magyarázta, hogy a Roll With It -hez két fontal drágábban lehetett hozzájutni, mint a Country House-hoz. Ezt követően a britpop csata már az érdektelen hírekből is világszenzációt gyártó Sun-brigádot sem izgatta tovább, Noel Gallagher búcsúzóul gyors AIDS általi halált kívánt Damon Albarn-nak; a jókívánságot öreg fejjel nemrégiben visszavonta.

The Verve – Urban Hymnes

Miért nem az Oasis Definitely Maybe-je vagy a Blur Parklife-ja?A britpop története a kezdetektől a végig és a végtől a kezdetekig olvasva egyaránt érdekes; nem kizárólag a Stone Roses, a Pulp, a Supergrass vagy az érme két oldalaként pörgetett mega zenekarok (Oasis vs. Blur) története. A végpontot 1997. szeptember 30., a kilencvenes évek leginnovatívabb kulturális áramlatának megismételhetetlen csúcspontját pedig az ezen a napon megjelent legendás Verve album, az Urban Hymns jelenti. Ehhez hasonló mérföldkő a 90-es évek grunge utáni időszakában csak az alternatív vonalas OK Computer lehet, ami agyalós köreivel gondolkodásra késztette két kokainos vicc között a britpop nagyjait, és aminek mélyén rengeteg britpophoz közel álló üzenet lappang, elsősorban a külvárosi élet kritikájára kiélezve. Az Urban Hymns 75 percben, a műfaj legszebb elemeit felvonultatva gyűjti egybe a britpop világot megmozgató négy évét, és optimizmusát olyan grandiózus rock himnuszokkal, mint a bárhol és bármikor lejátszható Bitter Sweet Symphony, a Lucky Man vagy a Sonnet szentháromsága. A lemez már címében a britpop lényegét ragadja meg; városi himnuszokról van szó, amelyek a hétköznapok szürkeségét ünnepelve emeli égbe a kollektívát, hogy majd a gyors felemelkedést követően jó tíz évre magára hagyja rajongóit, így inspirálva a következő generáció (Doves, Franz Ferdinand, Muse) sikereit. A britpop eszerint a recept szerint járt el az Urban Hymns-t követően, a Don’t Look Back In Anger szlogenje ezúttal rendeltetésszerűen működött és a hangos remekmű után fokozatosan el is némult.

Trainspotting

John Dower Live Forever; The Rise and Fall Of Britpop című, nyolcvan perces Gallagher-Albarn-Cocker portréját túl kézenfekvő lett volna megnevezni a britpop első számú filmjeként ebben az összeállításban. Sokkal inkább egy olyan filmre volt szükség, aminek soundtrackjén a britpop ugyan kevés szerepet kapott (azért egy-két Pulp és Sleeper szám így is becsúszott), de ami lendületével, szereplőivel, atmoszférájával és szövegeivel egy az egyben adja vissza a vásznon a britpop generációs életérzést, annak természetes környezetében, reményeivel és bukásaival együtt anélkül, hogy a megjelenítésbe bármiféle szintetikus elemet bevonna. A Trainspotting ilyen film; tökéletes britpop film. Direktbe és őszintén üt az Atomic (Sleeper), a Sing (Blur) és Born Slippy (Underworld) diktálta tempóban, anélkül hogy hajszolná az erőltetett korképek gyors, de hamar érdektelenné váló sikerét. Danny Boyle filmjének Chose life… mottója Mark Renton szájából a grunge életképtelenségét elutasító britpop Live Forever-je az Oasis felülmúlhatatlan debüt lemezéről, a Definitely Maybe-ről. Ebben a Live Forever… doku alkotói és szereplői sem kételkedhetnek, talán a mára már a világ egyik leggazdagabb svindlerévé vedlett, egykori fiatal brit művészt, Damien Hurst-öt kivéve, aki sajnálhatja, hogy a Trainspotting plakátjának megtervezése helyett csak a Live Forever-falragasz kivitelezéséig vezette zseniális üzleti érzéke.

Knebworth – 1996. augusztus 10-11.

Egy évvel a Blur elleni hadjárat megindítása után az Oasis minden idők legnagyobb britpop találkozójára invitálta rajongóit a kelet angliai Knebworth-be. A britpop világtalálkozót Anglia vezető popkult magazinja, a Q minden idők harmadik legütősebb angliai koncertjének választotta 2004. áprilisában; az Oasist és vendégeit csak a Nirvana Reading Festival-os fellépése 1992-ből, valamint a Radiohead legendás, ’96-os Glastonbury koncertje előzte meg. Knebworth kultikus hely a rock nagyjai számára, az augusztus 11. dátumhoz hasonlóan; a ’96-os Oasis koncert előtt 16 évvel lépett fel ugyanezen a napon Knebworth-ben (négy év után először Angliában) a Led Zeppelin Ron Wood-dal, Keith Richards-szal (The New Barbarians), Stanley Clarke-kal és Bobby Keyes-szel kiegészülve 200 ezer fős közönség előtt. Az Oasisnek és csatlósainak (Ocean Coulour Scene, Prodigy, Manic Street Preachers, Chemical Brothers, The Charalatans) sikerült felülmúlnia ezt a számot plusz 50 ezer emberrel, ami nem is olyan rettenetes szám ahhoz képest, hogy a brit lakosság több mint öt százaléka, megközelítőleg három millió ember igényelt jegyet az Oasis kettős koncertjére. Volt akinek a 22 fontos indulóárról 300 fontra feltornázott jegy is megérte, hogy együtt örjöngjön a készülő Be Here Now-ról a My Big Mouth-ra és az I’m Getting Better Man-re, hogy meghallgassa a Stone Roses kíséretével előadott Champagne Supernovát, vagy hogy csak egyszerűen élvezze a hétezer fős vendéglistáról érkezők jelenlétét (V.I.P.:Jarvis Cocker, Kate Moss vagy Mick Hucknall a Simple Red-ből). Az évtized koncertjét érdeklődésben csak a britpop Oliver Reed-jeként bejegyzett Robbie Williams tudta lenyomni a maga 370 ezres közönségével 2003-ban, ennek ellenére a britpop zenekarok knebworth-i csúcstalálkozójukkal végérvényesen megalapozták tagságukat a Knebworthot egyszer megjárt rocklegendák halhatatlan emlékbizottságában (az elit: Pink Floyd – 1975 és 1990, The Rolling Stones – 1976, Frank Zappa – 1978, Cliff Richard – 1983 és 1990, Deep Purple – 1985, Dire Straits– 1990)

Live Forever – Oasis

Amikor elönt a szar, és még egy lyukad sincs ahova pisálhatnál akkor is csodálatos érzés minden reggel felkelni, mert sosem tudhatod, mit hoz az este. Összefoglalva ezek Noel Gallagher gondolatai, amikor 1991-ben egy üzemi balesettől lesántulva és Kurt Cobain dollármilliókkal értékelt életundorán kiakadva egy építkezésen megírja a britpop első számú himnuszát, a Live Forever-t. Gallaghert a komponálásban a grunge tragikus hőse iránti tisztelet vezeti, a végeredmény mégis az I Hate Myself And I Want To Die antitéziseként születik meg és kerül fel az Oasis debüt lemezére, a Nirvana Unplugged-dal, a Nine Inch Nails The Downward Spiral-jával és a Portishead Dummies-ával egy időben megjelenő Definitely Maybe-re. A Live Forever-rel – aminek felértékelését Noel elintézte azzal, hogy ez csak egy szám a mamához-, a britpopnak sikerült elűznie a brit zene felett tornyosuló sötét grunge fellegeket, nyers erővel pozítív energiákkal pumpálva az identitását kereső új nemzedék megcápásodott keringető rendszerébe, olyan közösségépítő jelszavakkal, mint a „We see things they’ll never see“ vagy az új világ teljesítménykényszere alól felszabadító, „Maybe I just wanna fly, wanna live and don’t wanna die“. Gallagherék később még egy B-oldalas számmal is kiegészítették a minimál élményekből táplálkozó Live Forever-t, az Oasis koncert set list-ből máig kihagyhatatlan, örök britpop testvérsiéget hírdető Masterplan-nel.

Post britpop

Azt nem tudjuk, mi végzett ezzel a magát és képviselőit rendkívül erősnek beállító műfajjal az ezredforduló közeledtével, de annyi biztos, hogy a nullára váltást kevés britpop zenekar élte túl. A Pulp 2001-ben hallatott utoljára magáról a Wicker Man-es We Love Life-fal, a Suede 2003-ban oszlott fel, nem sokkal a New Morning megjelenése után, az Oasis hosszas hallgatás után, 2000 környékén megjelent Standing On The Shoulder Of Giants-je még mindig a legszarabb Oasis lemez, akár mit is mond Noel Gallagher, a Blur pedig külön utakon, külön majomkodásokba kezdett (The Good, The Bad And The Queen, Gorillaz). A romlás-tendencia alól kivételt képez a Supergrass, akik a britpop mozgalom felbomlását követően csak jobbnál jobb cuccokat engedtek ki óriásbarkójuk védelme alól a még arcszőrzet nélküli fiatalok megsegítésére (Life On Other Planets – 2002, Road To Rouen – 2005, Diamond Hoo Ha – 2008). A britpop utóéletéhez hozzátartozik még a Kasabian, a Franz Ferdinand, a Doves, a Muse és a későn ébredő Coldplay sikere a brit rockzene második reneszánszával együtt a 2005-ös menő évtől kezdve, valamint az összes The-val indító, egyszavas és s-re végződő zenekarok áradata szerte a világon.

Címkék:,
Wan2 | 2010-október-11, 16:42
Facebook Kommentfal