A Berlin-Moszkva tengely

Fellépő: Roger Waters: The Dark Side Of The Moon 2006
Helyszín: Wuhlheide/Vörös tér
Berlin már a vébé előestéjén, június 8-án teljes focilázában égett, százezrek tódultak a Branderburgi kapunál felállított kivetítőkhöz, amelyeken pedig a reklámokon és régi meccseken kívül még nem is igen volt mit nézni, igaz, sört már akkor is nagy mennyiségben lehetett inni a sátraknál. A német trikolorokkal jócskán kidekorált városban úgy tűnt, senkit se érdekel, hogy a városban lép fel – az 1990-es The Wall koncerttel Berlinben emlékezetes névjegyet hagyó – Roger Waters, még egy árva plakát se látszott a kánikulai hőségtől gőzölgő főutakon. A városszéli hatalmas parkban – az egykori NDK-s pionírok Ernst Thelmann ligetében – azonban estefelé már ezrek tartottak a koncert helyszíne, a nyitott Wuhlheide stadion felé, amely a meghirdetett 20 órás kezdési időpontra szépen meg is telt, és Waters alig negyedórás késéssel megjelent a színpadon, majd egy lendületes ejncvejdrejfir üvöltéssel elindította a két és fél órás koncertet.

A rendkívül lelkes közönség a lehető legnagyobb rendben vonult el a koncert után, pedig a katonás fegyelméről ismert ország fővárosában egy szál rendőr sem látszott a koromsötét parkban.

Egész más volt a kép két héttel később Moszkvában, ahol szintén kánikulai melegben nemcsak meglehetősen bizarr, cirilbetűs óriásplakátok hirdették a Waters-koncertet, de még a Vörös-téren sétálóknak is kisbuszból árulták a jegyeket. Este aztán jegy nélküli földi halandó már be se léphetett a Kreml melletti térre, többszörös rendőrkordon állta útját. A város vezetői vélhetően valamiféle forradalom kitörésétől tartottak. A zsilipen csak a többnyire selyemruhás, magas sarkú cipőikben a Vörös tér kövén botladozó hölgyek, valamint vastagnyakú, kopasz kísérőik jutottak át, nyilvánvalóvá téve, hogy a színpad előtti ülőhelyekre kizárólag az orosz nagyváros újgazdagjai juthattak be. Nekik volt ugyanis pénzük megfizetni az első sorok – nem tévedés! – közel ezerdolláros jegyeit, de még az utolsó sorok több száz dolláros belépőit is csak ez a réteg vásárolta. Az egyszerű orosz – és szép számú külföldi – rockrajongó a színpadtól vagy száz méterre, oldalra lévő állóhelyre, egy újabb rendőrkordon mögé szorult, ahol a gumibotos egyenruhások kíméletlen rendet teremtve préselték különböző alakzatokba őket. Ellenkezésnek nem volt helye, aki egyszer bejutott, az a koncert végéig még vécére vagy vízért sem tudott kimenni (nem is lett volna hova), egymáshoz préselve állt vagy nyolcezer ember, no meg legalább kétezer rendőr. Távozni azonban a koncert végén sem lehetett csak úgy, a csatárláncba állt rendőrök és katonák – köztük az OMON rohamegység terepszínű ruhát viselő tagjai – fenyegetően feltartott gumibotokkal tartottak rendet és csak tíz-tizenöt perces időközönként, kis csoportokban és csak egy irányban engedték távozni a háromórás préselődéstől és melegtől szinte elalélt közönséget.

Akinek volt olyan szerencséje, hogy kiment Roger Waters 2002-es In the Flesh turnéjának fantasztikus kisstadionbeli koncertjére, annak nem kell nagyon bánkódnia, hogy a „Pink Floyd alkotó géniusza” – ahogy Waters szerényen hirdeti magát – ezúttal kihagyta 20 helyszínes, július végén záródott európai, ősszel Észak-Amerikában folytatódó körútjából Budapestet. Aki azonban nem látta, most sajnálhatja, hogy nem zarándokolt el valamelyik Magyarországhoz közeli helyszínre, a koncertek ugyanis ezúttal szinte hibátlanok voltak, igazi Pink Floyd-élményt adtak. A 2002-eshez hasonlóan Waters ezúttal is egy sor Pink Floyd albumról játszotta a legismertebb számokat a Set the Controls for the Heart of the Suntól a Shine On Your Crazy Diamondon át az Another Brick in the Wallig. No meg persze egy-két szám a szólólemeziről is befért a másfél órás első félidőbe. A szünet után viszont jött az újdonság: a teljes Dark Side of the Moon felhangzott, mégpedig az 1973-as lemezhez kísértetiesen hasonló minőségben, nem nélkülözve a különféle zajokat és zörejeket sem.

Még az első részben előadott egy új számot is, egy balladaszerű dalt, amiben hatvanas évekbeli bejrúti kalandjára és az őt befogadó arab családra emlékezve fejezte ki haragját Bush és Blair iraki háborúja miatt.

Ahogy utolsó, négy évvel ezelőtti turnéján, úgy ezúttal sem lehetett érezni a színpadon semmilyen öreguras, Floyd-nosztalgiás hangulatot, a dalok roppant feszesen szóltak, talán a mai hangzásnak jobban megfelelően a lemezekről megszokottnál valamivel rockosabban. A 62 éves, jó karban lévő őszes angol úr ezúttal is nagy kedvvel játszott, bejárta az egész színpadot, beszélgetett, grimaszolt a közönséggel. A hol basszus-, hol akusztikus gitáron játszó Waters mellett többé-kevésbé a 2002-ben megismert banda szerepelt. A régi zenészbarát Andy Fairweather-Low basszuson, Snowy White gitáron, Jon Carin billentyűkön, Graham Broad a doboknál, Waters rasztafrizurás fia, Harry pedig Hammond-orgonán játszott. A vokált ismét a már a Kisstadionban is megcsodált fantasztikus torkú három fekete lány (Katie Kissoon, P.P. Arnold és Carol Kenyon) adta. Ha valami hiányzott, az leginkább David Gilmour gitárhangja volt, amit – bármilyen jól szólózott is – Dave Kilminster inkább csak nyomokban hozott, és tán Ian Ritchie is halványabb volt elődeinél a szaxofonon. A Dark Side lemezes verziójához képest egész biztos.

Waters a turné alatt megkímélte a Pink Floydon nevelkedett nagyérdeműt, hogy részleteket játsszon operalemezéről, a hosszú éveken át készült és a sorok írójához hasonló elfogult Waters-rajongók által is nagyon várt, ám meglehetős csalódással fogadott Ca Ira címet viselő operájáról. A Ca Ira – már amennyire a rockhoz szokott fülünk meg tudja ítélni – valóban egy klasszikus operára, és nem valamiféle musicalre, vagy rockoperára emlékeztető darab. Nagyzenekarral, hosszú énekszólókkal, kórusokkal beszéli el a francia forradalom történetét – a szakkomentátorok szerint tán leginkább Puccini stílusában. Aki ezt is meg akarja hallgatni – és a ritka elegáns kiállítású, idén megjelent kétlemezes CD-t nem tudta megszerezni – az még nem késett le semmiről, a darabot a maga teljességében, Waters jelenlétében előadják augusztus 25-én a lengyelországi Poznanban.

Szöveg: Vass Péter

Címkék:,
Wan2 | 2010-május-1, 15:58
Facebook Kommentfal